VI. Ravasz Laci
„…a riddle wrapped in a mystery inside an enigma.” (Winston Churchill ) [1]
Azon a nyáron a klubvezetők a játékospiacon olyan dömpingjellegű bevásárlást bonyolítottak le, hogy pesszimistább alkatú, szkepticizmusra hajlamos szemlé-lőben már kezdett felmerülni a gyanú: tán nem valamifé-le kiárusítást tartottak valahol? (Játékospiac, gyerekjáték ezt vizualizálni: „Harmincas, rutinos középhátvédet tes-sék! Itt a harmincas, rutinos középhátvéd!” „Itt a friss, ropogós, ifiválogatott jobbekk!” „Centerhalfot tessék!”) Annyi játékost hoztak ide, hogy a nyáron a Petőfi Népé-ből tájékozódó, még mindig a Kisznyér Sanyi Újpestre távozta miatt kesergő kecskeméti drukker csak kapkodta a fejét. Mi készül itt, te jó ég! Hajnal van vagy pokol éj-fél?
A kecskeméti labdarúgás rendszerváltás előtti év-tizedeit egyébként végikísérte a szóbeszéd, hogy nincs mit tenni, nincs miben reménykedni, Kecskemét a felső pártvezetésnél másodosztályú városnak van elkönyvelve és punktum. Vannak ugye először is a mind Pesten, mind vidéken nagy szurkolótáborral rendelkező pesti klubok, - őket én érinthetetlennek hívnám, nekik ott örök bérelt helyük van -, ezen az axiómán felül léteznek még bizonyos társadalom-, gazdaság-, és szociálpolitikai, po-litikai, sőt, munkásmozgalmi szempontok, megfontolá-sok is, amelyek alapján bizonyos városoknak – finomí-tok: város- és településtípusoknak – muszáj helyet szorí-tani az NB I-ben. Az ehhez szükséges kritériumok között szerepelt közismert módon a kohászat és a bányászat mindenféle formája, de az iparosodottság bármely egyéb megnyilvánulása is, legyen az akár könnyű, akár nehéz. Mármint ipar. (Hűha, kapok észbe. Ezt a szót, hogy ne-hézipar se hallottam már vagy húsz éve. Ahogy a „kapi-talista országok” kategória is olyan észrevétlenül tűnt el az életünkből, - nem mintha visszasírnám -, akár a Sztár narancs.) Na, egyszóval Kecskemét csak másodosztályú város lehet.
Na de akkor mire föl ez a fenenagy bevásárlás? Mert a városi pártvezetőség az idén igenis nekibuzdult, az általuk használt csatornákon – akármik is legyenek azok, de nyilvánosan, azaz: a Petőfi Népében nem – azt sugallták, hogy no, majd most, majd az idén. Most NB I-es csapata lesz a városnak. Szóval azt nem értem én, hogy ha az országos vezetés szemléletébe nem fért bele a kecskeméti első vonal, akkor a mi városi, megyei párt-vezetőink miért áltatták olykor föl-földobott kőként fel-buzdulva saját magukat és a szurkolókat? Vagy nem egyeztettek a felsőbb vezetéssel? Vagy egyeztettek, és kaptak ugyan szóbeli ígéretet, csak aztán menet közben módosult a gyakorlati megvalósíthatóság? Ki tudja. A lé-nyeg, hogy akkora bevásárlást csaptak nyolcvankettő nyarán, hogy az előző idényt befejező csapatból jószeré-vel hírmondó sem maradt. (Vagy lehetséges, hogy éppen fordítva történt? Mivel az előző idényt befejező csapat-ból hírmondó se maradt, ezért a klubvezetés kénytelen volt nagy bevásárlást csapni? Hm. A mentalitást ismer-ve nagy összeget mernék tenni az előbbire.)
Egy-két régi játékos azért maradt, de a normál e-setben megszokott arány éppen ennek a fordítottja. Nor-mál esetben ugyanis egy biztos maghoz érkezik egy-két új igazolás, nálunk viszont az egy-két főből álló, rogya-dozó maghoz hoztak egy szekérderéknyi, a labdarúgás iparágát ilyen-olyan szinten gebinesként (ma vállalkozót mondanánk) mívelő, hivatalos minősítés szerint nem hi-vatásos sportolót. A régiek közül kis túlzással csak a ka-pus maradt, az Erdei Sanyi. Ő is csak két évvel korábban igazolt ide, egyébként szintén az NB I ígéretének csábító szirénhangjaira. (Pedig közben lehet, hogy az aktuális „Az idén feljutunk!” jelszó előzménye profán módon mindössze annyi volt, hogy a pártvezetés május végi év-adzáró/zárszámadó értekezlete utáni vacsorán valame-lyik sportvonalas főmufti alaposan felöntött a garatra, és mielőtt az asztal alá bebukott volna, afféle móriczi hős-ként még egyszer, utoljára felhorkant, hogy „Lesz még NB I-es csapata Kecskemétnek!” És aztán valami admi-nisztrátor, legyen mondjuk Vadkerti elvtársnő, aki az e-gész estét jegyzőkönyvezi, (vagy jelentést ír róla? Sose le-het tudni!! Nem ártana az elvtársnő körmére nézni!), ezt a kijelentést korrekten fel is jegyzi, csak megfelelő rende-zői utasítással felejti el kiegészíteni a sors elé dobott kesztyűvel felérő, hetyke kijelentést, nevezetesen hogy Kovács elvtárs ezt háromszor fél deci kevert és kétszer három cent Hubertus, két liter hat deci rizlingszilváni és három pohár langyos, egyébként üveges Plsen Urquell után - a szájon át távozott szarvaspörkölt leltárilag nem játszik, mert az a könnyen jött, könnyen ment kategóriá-ba kvalifikálta magát, - jelentette ki, az asztal alól, négy perccel a KO, és két perccel azelőtt, hogy kettőt nyoma-tékul még a plafonba lőtt volna a szolgálati pisztolyával.) De térjünk vissza a kerethez. Szóval az Erdei Sanyi ma-radt, sőt, az Erdei Sanyi azóta is itt van. Bizony ám, most, itt, a bajnokcsapatnál kapusedző. Ha valaki megér-demli, hogy még mindig, illetve hogy a régiek közül ép-pen most újra itt legyen, hát ő igen. Az őszi idényt lezáró orosházi idegenbeli győzelem után nem csak a játékosok, hanem a szakmai stáb is kijött pacsizni a szurkolókkal, (atyaég, Krónikás negyvennégy éves létére szintén oda-áll a pályát a nézőtértől elválasztó kerítéshez, „emberek, hát mi van itt? Te jó ég!” kiabálná elragadtatott önkívü-letben Knézy Jenő, ha még köztünk lenne) s velük termé-szetesen Erdei Sanyi is, és amikor odaért hozzám, lát-tam, hogy a meghatottságtól remeg a szája széle. Meg is tudtam ezt érteni, hiszen itt, kétezer-hétben a csapat há-za táján kezdett valami olyan összeállni, amiről minden valamirevaló futballista álmodik, ha máskor nem, hát le-galább fiatalon, a pályája elején, amikor a horizonton még lehetőségeket lát az ember, nem korlátokat. Mi, szurkolók a csapat egyre javuló teljesítményén és biztató eredményein felbuzdulva kezdtünk el egyre nagyobb számban idegenbe járni, tehát a kezdő lökés a gárdától jött, viszont most már mi is hoztuk, ami a részünkről el-várható, ez az orosházi idegenbeli már az a meccs volt, amikor ha többen még nem is voltunk, mint a hazaiak, de hangosabbak már mindenképpen.
Pokoli nehéz meccs volt egyébként. No-vember tizenötödike, az időjárás még nem télies, de az ősziesnél már határozottan zordabb. Nyir-kos, nedves minden, délben még valami esősze-rűség is csöpörgött. Nehéz, a játékot tördelni ter-vező csapatnak kedvező pálya, vállunkat nyomja a mázsás múlt – Orosházán valahogy mindig ki-kaptunk, függetlenül attól, hogy mik voltak az e-lőzetes esélyek, hogy melyik kecskeméti garnitú-ra látogatott ide. Mi az előző hétvégi, Szolnok el-leni hazai győzelemmel visszafoglaltuk a listave-zető pozíciót, és ezt természetesen szerettük vol-na megtartani, hogy a dermesztő téli hónapok-ban az ember lélekmelegítőül ne csak a vodka a-nyácskával teli laposüveget húzhassa elő, hanem a Keleti csoport őszi végeredményét is. Tipikusan az a meccs, amire az ember otthon, három nappal a meccs előtt még azt mondja, hogy simán hozni kell, de amikor már ott áll azon az ismeretlen pá-lyán, ahogy valahogy minden máshogy áll, mint otthon – jó, persze, pont ez az idegenben játszás lé-nyege, hogy a fene rágja meg, - akkor már nem tűnik olyan simának a dolog. Nem is lett az. Az első percben rögtön volt egy helyzetünk, azt – mondanom sem kell - kihagytuk. Utána kiegyen-lítetté vált a játék, de egy szabadrúgás után, a ki-pattanóból mégiscsak mi szereztük meg a veze-tést. Akkor, az első félidőből hátralévő időben még igazolhattuk volna a sima meccs várakozást, mert egy-nullás vezetésünknél még voltak hely-zeteink, de azokat – mint egyetemista ösztöndíj-osztás után a szoc.segélyt a Tiszagyöngye disz-kóban Johnny Walker-re - elszórakoztuk. Így vo-nultak le a csapatok. A második félidő elején az-tán az Orosháza rögtön az elején szerzett (fejelt) egy lesgólt. Mi hümmögtünk rendesen, mert nem lehetett rámondani, hogy az lett volna minden le-sek legordítóbb lese, de örültünk, hogy a csapat úgy kapta meg a figyelmeztető jelet, hogy nem kellett érte nagy árat fizetnie, magyarán: meg-úsztuk egyenlítő gól nélkül. Ám a figyelmeztető mutatóujj a levegőben még csak az utolsókat bil-legi, amikor jön egy erős, jól helyezett, lapos lö-vés balról, Tóth Zoli csak beleütni tud, a labda a háló felé vánszorog, a sárban megáll, de érkezni csak egy fehér mezes hazai érkezik, és estében be is veri. Gól, a szemközti lelátón azonnal felzúg a gólöröm, az üdvrivalgás, amelynél disszonán-sabb, lélekölőbb hangot az idegenbe látogató szurkoló el se tud képzelni. Ha hátulról egy pet-rencerúddal ütögetnék a feje búbját, az nem esne neki annyira rosszul. És onnantól megette a fene az egészet. Egy idő után már a mezőnyfölényünk is elolvadt, már nekik is voltak helyzeteik, ne-künk meg helyzetek helyett már csak helyzetsze-rűségeink, az idő meg ment, ment, többedma-gammal fogtam a fejemet, hogy te jó ég, a nagy nehezen megszerzett egy pontos előnyünk itt fog elúszni, ezen a hazai csapatnak szó szerint előnyt jelentő, rejtett csapdákkal, sáncokkal, az ellenfelet megbabonázó lidércek rontásaival teli, tacsakos pályán, amikor az első félidőben az egészet simán lerendezhettük volna. Már csak negyedóra volt hátra, és az addigi próbálkozásaink, helyzetecs-kéink is azt bizonyították, hogy itt bizony már csak erőlködés folyik, ezerrel, kérem alássan, aj-tó-ablak helyzetek, ziccerek higgadt kidolgozásá-ra számítani itt már ne tessék. És akkor egy bedo-bás után a jobbhátvédünk – Koszó? - megindult előre a labdával. Épp mielőtt szerelték volna, a félpályánál továbbtolta Kormosnak, pont ott áll-tam, tehát Kormos fél méterrel az orrom előttről indult meg, sebes vágtában vezette egy darabig, és amikor már úgy tűnt, hogy túl sokáig vezeti, amikor már a fehér mezesek - csupa sár az a fe-hér, persze - három irányból készültek rárontani, sőt, a becsúszó szerelés műveletét már meg is kezdték, akkor a Kormos futtából belebikázott, és én pont olyan helyen álltam, hogy az én perspek-tívámból nyílegyenesen zúdult a labda a sarok fe-lé, s ezért azt is láttam, hogy bár a kapus jó irány-ba indul, a jobb alsó sarok felé, és nem is „mélá-zott el”, de az a labda annyira el van találva, hogy nincs az a hálóőr, aki elérje, és akkor Góóól! És akkor béklyózó lelki terhek le, görcsök tova, össznépi sóhaj vendégkeblekből ki, nagy kő szívekről hallható dobbanással le, utána már si-mán kihúztuk 2-1-gyel, a bíró lefújta, őszi bajno-kok vagyunk. De pokoli nehéz volt, nem feledem. És akkor – mert hiszen onnan lyukadtunk ide ki, - az Erdei Sanyi is kijött pacsizni. Volt mire.
Ám most még csak nyolcvankettőt írunk, és ott állunk nyáron egy szekérderék új igazolással, bizakodva, reménykedve, hogy no, talán majd az idén. Egy barátom még edzőmeccsre is kilátogatott, és lelkesen számolt be, hogy kurva jók vagyunk. Hogy az a Geiger, meg az a Gódor, meg az a Goják, meg az a Gugyerás! (A névsor hallatán kezdtem elbizonytalanodni. Hogy a frászban igazoltak ezek? Felütötték a telefonkönyvet? De aztán ő folytatta, én pedig megnyugodtam.) Meg Mózner, meg Mohovics, meg Somogyi, meg valahány név a naptárba, eljöttek hozzátok, viszontlátásra a Széktóiban, pajtások.
Én a Baja ellen láttam őket először, az első fordu-lóban, a Siófok ellen nem. (A nyár középiskolás korú szurkolónál mindig zűrös: közbejöhet nyaralás, iskola ál-tal szervezett túra, és sem a szülőkkel, sem a gimnázium tanári karával nem lehet megértetni, hogy augusztus ele-jére már ne szervezzenek semmit, mert akkor már indul a bajnokság.)
Pista bácsi vitt ki az ezerhatos Ladájával – csúcsa-utónak számított az akkor -, tehát nem magamban ácso-rogtam a tribünön. Pista bácsi a szomszédunk volt, sokat forgolódott, kapcsolatokkal rendelkező, jól menő borász, ő vitt fel először (és még jónéhányszor) Pestre, kettős rangadóra, amit azelőtt csakis a rádiós közvetítéseken tudtam figyelemmel kísérni. (Az se volt egy utolsó szó-rakozás, mondjuk, a néhai Szűcs Ferenc: „Pusztai be-gyújtja a rakétákat! Ebedli felnéz, indítja, nincs les!”). Pista bácsi már jó ideje nincs az élők sorában, szívből saj-nálom, hogy ezt az idei évet nem érhette meg. A halála utáni meccseken gondoltam is rá, a lelátón nézelődve. Fájt, hogy a következő hazai mérkőzésen ugyanúgy vo-nult ki a csapat, ugyanúgy állt fel sorba a kezdőkörnél, ugyanúgy éljenzett és intett ki a közönségnek, aztán ugyanúgy nyert, játszott döntetlent vagy kapott ki, ahogy máskor szokott, egyszóval minden ugyanúgy ment, ahogy máskor, és semmin nem látszott, hogy egy törzsszurkoló, a Pista bácsi már nincs köztünk.
De a Baja meccsen Pista bácsi még ott állt mellet-tem, és lelkesen magyarázta, hogy az új igazolások hon-nan érkeztek, hogy jött egy kontingens például a Ganz-MÁVAG-ból… (Akkor ittam a szavait, de ma már, utó-lag kicsit tamáskodom: és ha jön egy kontingens a Ganz-MÁVAG-ból, akkor mi van? Biztos, hogy tényleg olyan nagyra törők voltak abban az évben a céljaink? Teszem azt a Mourinho-nak kellene valaki a nyolcvankettes Ganz-MÁVAG-ból? De mondom, mindez csak utólagos okoskodás, Pista bácsi - meg az összes többi felnőtt – szava akkor természetesen szentírásnak számított.) És Pista bácsi folytatta: meg a Ravasz, Békéscsabáról. Na, itt már rám is átragadt a lelkesedés, hiszen a Békéscsaba, az már valami. Az egy az NB I-ből kivakarhatatlan, kiver-hetetlen, vitathatatlan vidéki fellegvár, ott győztek már le pesti csapatokat, és erről papír is van, Népsportok gar-madája. Aki tehát onnan jön, rossz ember nem lehet. Bár Ravasz nevére konkrétan nem emlékeztem a csabai ösz-szeállításból, legalábbis az ő neve nem ugrott be automa-tikusan, mint a Pásztor Józsié, a Kerekes Attilaé, a Tuli-páné, a Paróczaié vagy a Csanálosié, de ne kekecked-jünk, a Ravasz Békéscsabáról jött, ez önmagáért beszél.
Az ellenfél meg a Baja. Húha. Na, ez a kecske-métiek és (főleg) a bajaiak számára a rangadók ran-gadója. Azért biggyesztettem oda zárójelben a főleget, mert nekünk itt, a megyeszékhelyen a KSC-KTE azért annál is nagyobb derbi, viszont amikor megérkezik a ba-jai ötszáz, sárga-kékbe öltözve, ők olyan szívből jövő gyűlölettel és vehemenciával képesek a saját csapatuk-nak szurkolni, illetve bennünket pocskondiázni, hogy végül a legbékésebb, legapatikusabb hazai szurkolót is – az anyjuk keservit, mit pattognak ezek itt?! - elkapja a hév, még a legbékésebb hazai drukker zsebében is ki-nyílik a virtuális bicska.
A Baja-Kecskemét sport ellenségeskedés valahol a Bácska-Kiskunság viszonyban rejlik, nevezetesen hogy Kecskemét lett a megyeszékhely valamikor, amikor a ba-jaiak szerint ez a dicsőséges, büszke cím Bajának járt vol-na, és ebből kifolyólag - hogy a cím ne csak üres, önma-gáért való rang legyen, és pengő cimbalom - a megye összes pénzét Kecskemétre költik. Ez volt dióhéjban a fájdalmuk ideológiai megalapozása, egyben a bajaiság öndefiníciójának az egyik tartópillére. (A másik a hallé. ) Az egymás jól begyakorlottan menő pocskondiázása vi-szont nem is annyira labdarúgó, mint inkább kosárlabda mérkőzéseken öltött begyakorlott formát, merthogy a sportcsarnokban akkoriban gyakrabban találkoztunk, mint a zöld gyepen. Magam is tapasztaltam a saját bőrö-mön egyszer egy méretes hazai zakó után a sportcsar-nokban, hogy milyen megalázóan tudja harsogni a bajai tábor, hogy: „Homokváros, Homokváros, kikapott a ki-kapott a Homokváros”[2]. Mondanom sem kell, majd megpukkadtam, a legszívesebben a föld alá bújtam vol-na szégyenemben, és egyszer s mindenkorra megtanul-tam, hogy ki az ellenség.
Az ilyen rangadóknak természetesen utánozha-tatlan hangulatuk van. Az ilyen rangadók azok a mér-kőzések, amelyeken minden apró mozzanat jelentőség-gel bír. Ilyenkor az ember még szotyolával se ér rá bíbe-lődni, nemhogy a tegnapi ultipartin elfogott, kontrázott piros negyvenszázat elemezni, vagy uram bocsá a büfé-be holmi üdítőért elugrani. Most muszáj minden ideg-szálunkkal a játékra koncentrálni, és a máskor oly heve-sen kritizált játékosokba a győzelem érdekében minden erőnkkel pozitív energiát próbálni sugározni.
A rangadókat két csoportra lehet osztani. Az első csoportba tartoznak a nagy tétre menő, mindent eldöntő mérkőzések. Ezekre a legkézenfekvőbb példa a kupa-döntő, a feljutásért vagy a kiesés elkerüléséért vívott osz-tályzó, (spareggio, lám, az olaszok is kultiválják, pedig ők aztán tudják, hogy a calcio terén mitől döglik a légy!) vagy az olyan, a sorsolás rendes menete szerint megren-dezésre kerülő találkozó, amely a körülmények összjáté-ka, tehát pusztán annak folytán, hogy éppen a bajnokság utolsó előtti vagy utolsó fordulójára esik, a kiesés, felju-tás szempontjából döntő jelentőséggel ruházódik fel. A második csoportba tartoznak azok a rangadók, amelyek-nél édesmindegy, hogy mi a mérkőzés tétje, édesmin-degy, hogy a találkozó előtt a két rivális a tabellán hogy áll. Az ilyen, vérre menő rivalizálás jellemzően szom-szédvárak között alakul ki, tehát szerepet játszik benne a földrajzi tényező. Az sem árt, ha a két szóban forgó ősel-lenség minél sűrűbben találkozik, de ez a vérre menő rangadónak nem feltétlen kritériuma, hiszen például Zalaegerszeg–Nagykanizsa leszámolásra sem sűrűn ke-rül sor, az mégsem kisebb egy szemernyivel sem a zalai-ak szemében, mint a pestiek – és sok vidéki szemében is - a Ferencváros-Újpest, észak-keleten a Diósgyőr-Nyír-egyháza, nyugaton a Rába-Sopron, keleten a Debrecen–Nyíregyháza, és folytathatnánk még a sort. Természete-sen olyan csapatok is vannak, akiknek nem csak egy szomszédváruk számít természetes ellenségnek. Tudo-másom szerint például a Debrecen mind a Diósgyőr, mind a Nyíregyháza, mind a Békéscsaba ellen minden egyes találkozás alkalmával élet-halál harcot vív. A Diós-győr ellen pedig minden pesti, illetve minden vidéki élet-halál harcot vív. A Ferencváros ellen pedig minden csapat élet-halál harcot vív. Ez utóbbiaknak azért nem mindegyike rangadó, hiszen a Ferencvárosnak gyakran csak az ellenfele tekinti a vele való találkozást annak. (A mi Fradi elleni meccsünk a bajnokság állásából kifolyó-lag – azaz a saját szereplésünknek köszönhetően – hála Istennek rangadó lett a javából.) Tehát legyőzni sokan akarnak nagyobb csapatokat, de ettől a nagy csapatnak a saját szemszögéből azért nem minden meccse rangadó, hiszen mindegyiknek megvan a jól körülhatárolható, különbejáratú, saját természetes ellensége.
Egyszer Őriszentpéteren kirándultunk a felesé-gemmel, és kiderült, hogy a végeken vasárnap reggel Nemzeti Sportot beszerezni képtelenség. Így aztán kény-telen voltam Zalaegerszegre bezarándokolni a szakla-pért, merthogy az előző nap forduló volt. A város hatá-rában megláttam egy zöld irányjelző táblát, amely a kör-forgalom előtt útba igazította az e tájékon idegen utazót az egyaránt viszonylag kis távolságra levő Szombathely, Körmend és Nagykanizsa felé. És akkor önkéntelenül is a homlokomra csaptam, hogy te jó ég, de nehéz is az egerszegi szurkolók élete. (Vagy de szép!) Hiszen rang-adó, a vérükre szomjazó szomszédvár jobbra is, balra is. Körmenddel a kosárlabda, Nagykanizsával a foci, Szom-bathellyel mind a kettő, és ezek mind ellenségek, ezekkel a városokkal csupa-csupa vérre menő rangadót vívnak. Egyszóval nyilvánvaló, hogy Egerszegen nem unatkozik a sportkedvelő lokálpatrióta, de nem is száll inába a bá-torsága, ha a stadion vagy a csarnok felé közeledve meg-hallja a szomszédvár szurkolóinak fenyegetőnek ható, szívverést, légzést gyorsító kórusát.
Az igazi rangadó tehát a leggyakrabban két szomszédvár, két ősi ellenség harca. A tét itt felülmúl-hatatlan, a győztes itt mindent visz. Nincs az a gúnyos ritmus, amit ilyen ütközet diadalmas megvívása esetén a győztes elmulasztana porba alázott ellenfele fejéhez vág-ni, a legyőzött pedig (jaj, neki) szégyenében elbujdosik, és ott fog majd sírni, ahol senki se látja. A mérkőzés után a bajnokságban egyébként jobban álló vesztes ilyenkor hiába hivatkozik arra, hogy nézzetek a tabellára, b---tok meg (öncenzúra), mert a győztesnek elég gúnyosan az eredményjelzőre mutogatnia. (És ha még csak oda muto-gat, akkor átlagon felüli intelligenciáról tett tanúbizony-ságot.) Ezek azok a meccsek, amikor a kézzel fogható tét, a tapintható feszültség miatt más a légsűrűség, máshogy mozog a labda, más súllyal esik latba a sárga lap, más fénytörésben zuhan a gyepre a kilépő csatár, miután fel-vágták; minden, az ellenfél térfelén történő mozzanat különös jelentőséggel bír, hiszen magában hordozza a detonáció lehetőségét. (Istenkém, csak mi detonáljunk! Add, hogy mi detonálhassunk!) Az ilyen derbiken az is mindegy, hogy a néző a lelátón hol áll, ilyenkor nem fontos, hogy mindent tisztán, nyugisan lásson, ilyenkor nem muszáj már a meccs előtt kényelmes, panorámás helyet elfoglalni, s azután végig tartani; a vérre szomjazó szurkoló ilyenkor azzal is beéri, ha a fejek által képezett, a játék menetének függvényében folyamatosan mozgó résen át figyelheti, ahogy minden erejüket beleadva pró-bálják a szerencsétlen lasztit a tizenhatoshoz minél köze-lebb gyömöszölni a nem mindennapi helyzettel szintén tökéletesen tisztában levő, a rendkívüli körülmények ex-tatikus hatása alá került játékosok. Ebben a foglyot nem ejtünk hangulatban kilencven percre a csak a pénzért egy évre ideigazolt vándormadarak is levetkőzik lelket-len zsoldoskatona mivoltukat, ilyenkor az ország másik végéből csak fél évre kölcsönbekapott flegma, sértődé-keny primadonna is kész egy bedobás jogának a meg-szerzéséért a testi épségét is kockára tenni.
Aztán létezik – szerencsére nem csak elméletben - az előző kettőnél egy még magasabb fokozat, a két kate-gória egyesítése, amikor kupadöntőben találkozik az egyébként is élet-halál harcot vívó két rivális, de ez már majdnem túl szép.
Eme kitérő után térjünk vissza a KSC–Baja ranga-dóra. Bajai szurkolókban ezúttal sem volt hiány, fülsike-títő hangorkánban indult a meccs. Aztán olyan jó tíz perc játék után a hazai szurkolótábor hangja fokozatosan kezdett alábbhagyni, pedig akkor talán gólt még nem is kaptunk. Ugyanis olyan fejetlenséget, olyan totális ká-oszt, az entrópia elméletnek ilyen felgyorsított, gyakor-latban történő, látványos és szemléletes rekonstruálását, amit az úgymond „hazai” fehér mezesek előadtak, nem csak én nem láttam még addig. Addig a meccsig lehet, hogy nem tudtam száz százalékosan, hogy voltaképpen mi is az a les, de azon a megyei rangadón végérvényesen és örökre belém ivódott; azon a meccsen egy életre meg-tanultam, méghozzá a legcélravezetőbb, ha nem is a leg-bölcsebb módon: a saját kárunkon. Azon a meccsen a ha-zaiak egy-egy lesre futásnál átlagban öten voltak lesen, de volt egy eset – akkor a Baja szerintem már vezetett is egy-nullra – amikor a tribünnek pont azon a pontján áll-tam, amellyel egyvonalban fékezett le és emelte fel a zászlaját a partjelző, és azt láttam, hogy írd és mondd nyolc kecskeméti van lesen. A szégyentől nem csak az arcom volt piros, de a szemem is kiguvadt, a fülem is be-dugult, mint amikor az ember Gyöngyös felől érkezve nekidurálja magát, és megindul felfelé Miskolcra a szer-pentinen. De még így, félig bedugult füllel, a mindent túlharsogó bajai gúnykacaj ellenére is elhatolt hozzám a mellettem álló, ám az érzékek teljes összezavarodása mi-att immáron látszólag több kilométeres távolságból a szégyentől szintén fuldokló Pista bácsi elkeseredett riká-csolása: „Ezt a Ravaszt meg úgy zavarták el Békéscsa-báról!” Kettő-nullra kaptunk ki, de ezúttal a számszerű eredménynél is megalázóbb volt az a totális fejetlenség, és a bajaiak hitetlenkedő szemünk láttára történő diadal-ittas mennybemenetele. Amit – nem mellesleg – testkö-zelből voltunk kénytelenek megtapasztalni. Szurkolói vi-selkedés szempontjától ugyanis más idők jártak még, nyugodtan lehetett még keveredni, tehát közénk vegyül-ve is álltak bajaiak, persze lubickolva a boldogságban. Az egyik telhetetlen az egész második félidőben Ágnes asszony módjára hajtogatta becserélt Sárközi apropóján, hogy „Csak egyszer menjen el a Sárika. Csak egyszer menjen el.” Pista bácsi szintén a végsőkig elkeseredett kecskeméti barátja aztán filozofikus rezignációval be-nyögte: egyszer megy el, örökre.
1982. augusztus 29. Kecskeméti SC-Bajai SK 0-2 (0-2) Kecskemét, 5000 néző, vezette: Roxin. KSC: Erdei, Nagy, Törő, Mohovics, Alberti (Poro-gi), Hájer (Horváth), Somogyi, Geiger, Ravasz, Mózner, Goják.
A ki tudja honnan, és kit érdekel már, minek ösz-szevásárolt, szégyenletesen leszerepelt, gyalázatos zsol-doshadsereget a hazai közönség azon a meccsen ki is át-kozta, két hét múlva már csak a legmegrögzöttebb meccsre járók jöttek ki, azok, akiket a kezdősípszóra au-tomatikusan kihoz a lábuk. Bár igaz, akkor még ez a ré-teg sem volt jelentéktelen, hiszen magába foglalta a Baja meccsen megjelent kecskeméti sportbarátok nyolcvan százalékát.
De aztán a csapat elkezdett összeállni, összeérni, nyeregetni, az ember eleinte még hetekig lemondóan le-gyintett, („A Baja ellen köllött vóna!”), de aztán idegen-ben is nyertek itt-ott, - ami kecskeméti csapatoknak nem szokásuk -, sőt, tavasszal nyertek Baján is, 1-0-ra, Goják góljával. Tehát tulajdonképpen vissza is lett vágva, de rettentően előreszaladtam, mert hogy most még csak ott tartunk, hogy az őszi idény végén már az első ötben vol-tunk, (egy csoportos NB II ám!) és akkor nagyjából meg lett bocsátva, ha lemosva nem is, a gyalázat. (Ez azért nem mindennapi sértődés volt, mert egy normál hazai zakó esetén az igazi szurkoló nagyjából másnapra bocsát meg a bizalmára méltatlan kedvenceinek.)
Szóval a Ravasz Laci. Nem túl magas, körülbelül százhetven centi lehet. Táskás szemei valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan elkeseredett kifejezést kölcsönöz-nek az arcának. (Bár az is elképzelhető, hogy az elkesere-dett arckifejezést Krónikás már csak a játéka, stílusa, e-gyénisége, allűrjei ismeretében, utólag magyarázza bele.) A frizurájában nincs semmi különös, nem is frizurája, csak egyszerűen haja van. Tehát nem az az NDK-s idő-ket idéző futballista séró, hogy hátul hadd nőjön világ-nak, elvégre faszagyerek lennék, vagy mi a szösz, de elöl és oldalt azért szépen igazíttatja a sztárjelölt; nem, ő hagyta szépen nőni mindenütt úgy, ahogy természetesen jön. A hajviselete alapján tökéletesen el tudnám képzelni farmerdzsekiben egy rock koncerten az eredeti dobos helyett beugróként. Hosszú nem volt a haja, tehát a vál-lát nem verdeste, de ami a hajvágások közt eltelt idősza-kot illeti, annyit azért mindig kivárt a fodrászhoz tett vi-zittel, hogy ha egyszer elszánta magát, és mégiscsak be-ült a borbélyhoz, akkor azt azért észre lehetett venni. (Te jó ég, mik hangozhattak el ott, ha a fodrász netán felis-merte. „Lacikám, aztán hogy játszottál a hétvégén?” És akkor jött a felelet… Beleborzongok a puszta elméleti le-hetőségbe, hogy létezhetett akkora mázlista két lábon já-ró hím homo sapiens, aki pont akkor tér be a fodrászhoz, amikor Ravasz Laci a szomszédos széken vagy vall, vagy hetvenkedik, vagy füstölög: „nem értik meg a játé-komat.”) Egyszóval a fodrászat után azért elég fura volt a feje. Idő kellett, hogy az ember újra hozzászokjon, már-pedig a mi esetünkben ez ugye minimum egy hónapot jelent, hiszen – labdarúgó lévén - a Ravasz Lacit meg a többi kedvencet az ember nem minden nap látja, ahogy az osztálytársakat az iskolában, ahol egy új frizura leg-feljebb a második nap tízórai szünetéig újdonság. Ha-nem csak kéthetente, a hazai meccseken, hacsak be nem csúszik közben egy idegenbeli túra, egy olyan városba, ami nincs túl messze, ahol esetleg rokonok is laknak, te-hát rá lehet beszélni a szülőket, de – tegyük a kezünkre a szívünket – gimnazista korú szurkoló esetében erre azért annyi az esély, mint a négyesre a lottón. De aztán egy hónap múlva újra rendben van a frizura, a néző már nem csak amiatt pécézi ki tulajdonosát. Szóval a Ravasz Laci alacsony, mintha enyhén iksz lábú lenne, és a többi-ekhez képest – tán alacsonysága folytán – nem igazán hat soványnak. Nem, nem kövér, arról szó nincs, mon-dom, ez csak a többiek hozzá viszonyított magasságából adódó csalóka vizuális hatás. Hiszen például a csapat-társ, a cérnavékony Gódor mellé állítva meg egy bulími-ás balerina is túlsúlyosnak hatna.
A tartózkodási helye, ahova a neki szánt labdákat vagy pocskondiázást címezni ildomos, a félpálya és az oldalvonal találkozása, mindig szigorúan a hazai térfé-len. Így eleve be van biztosítva az ellen, hogy ne adj Is-ten egy lesállás miatt potyára kelljen beindulnia. És erre nagyon kellett figyelnie, ezzel jól kellett sáfárkodnia, ez-zel a beindulással, a Ravasz Laci ugyanis meccsenként úgy Istenigazából kétszer indult be, mindösszesen két el-futásra volt kalibrálva. Viszont fura alkatára rácáfolva el-képesztően gyors volt, tehát ha jó ütemben jött a labda, akkor végigvitte az alapvonalig. Ha közben rátört vala-mi kóbor hátvéd, azt játszi könnyedséggel kicselezte – ilyenkor érezte az ember, hogy akár játékmesternek is el-menne, ha a karmája (mit művelhetett előző életében?) nem kötné az oldalvonal mellé -, és olyan labdát tálalt be a kapu elé, hogy abban aztán nem volt hiba. Az aztán aj-tó-ablak helyzetet jelentett, már csak a bent érkezők ügyességén, találékonyságán, vagy (Knézy Jenő él!) ru-tinján múlt, hogy az akció góllal végződik-e. Lesre soha nem futott. Arra természetesen volt példa, hogy lest be-intettek ellene, de az csakis téves ítélet lehetett. Ravasz Laci ugyanis afféle fordított Inzaghiként működött. A milanos Philippo Inzaghinak, hogy úgy mondjam, a ne-gatívja volt. (Lakiper barátom kedvéért kell megjegyez-nem, hogy Inzaghi leskirályként (is) közismert. Egyetlen más labdarúgó sem képes egy meccsen annyiszor lesre futni, lesen állni, mint ő, az egy idénybeli lesre futásai-nak száma pedig nem mindennapi szörnyülködésre ad-hatna okot. Nem véletlen, hogy nem ismerünk ilyen szá-mot, nincs az a statisztikus, aki összesíteni merné, mert elborzadna az eredmény láttán, bánatában ősz lenne és öreg.) De térjünk vissza Ravasz Lacihoz, aki tehát soha nem állt lesen, azt legfeljebb tévesen intették be. Ebben – ahogy az előbb utaltam rá – nyivánvalóan az előrelátó takarékosság vezérelte. Ha már egyszer egy meccsen kétszer indul be, akkor a neki küldött indítást inkább a saját térfelünkön várja be, hogy nehogy tényleg egy fe-lesleges, terméketlen lesre futásra pocsékolja el az előre kiporciózott, értékes kerozint. De mondom, ha jó indítást kapott, akkor a többiek részéről elég volt időben érkezni a tizenhatoson belül, és bevárni, majd értékesíteni a fo-rintos labdát.
Ravasz Lacinak a rúgótechnikája is kitűnő volt. Hogy ki végezze el a – szurkoló érzete szerint csapatunk javára felháborítóan ritkán megítélt – tizenegyest, az nem is volt kérdés. Naná, hogy a Ravasz. Soha nem is hi-bázott. Elképzelhető, hogy ennek a kibillenthetetlen lelki nyugalomnak a zsoldos idegenszívűség az alapfeltétele? Ezt csak ő tudná megmondani. A lényeg, hogy mindig berúgta.
A szabadrúgásai is tökéletesek voltak, bár én itt most olyan szabadrúgást, amiből gól lett, hirtelenjében nem tudok vizualizálni. (Szögletből viszont láttam érin-tés nélkül gólt rúgni. Bezony. A szögletet is képes volt gólveszélyesen ráverni, ha olyanja volt.) Egy konkrét szabadrúgása viszont itt lebeg lelki szemeim előtt, az Ózdi Kohász ellen végezte el, a végeredmény egyébként null-null lett. (Azt a meccset valami okból kifolyólag a kettes pályán játszották.) Jó húsz méterről kaptunk sza-badrúgást, a tizenhatos előteréből, egy kicsit balra, azaz jobb lábas játékos számára a létező legideálisabb szög-ből. Ravasz odaállt, nem futott neki messziről, á, kettőt-hármat lépett, még kevesebbet, mint büntető előtt, és ha-nyag eleganciával ráküldte, a labda pedig a keresztléc és a kapufa találkozásáról pattant vissza. Laci amúgy is ke-sergésre hajlamos arcán a vonások a sors packázása lát-tán még lejjebb ereszkedtek. Egyébként sem létezett fut-ballista, aki az arcával nálánál ékesebben tudta volna ki-fejezni a sors által reá kimért igazságtalanság miatti fel-háborodást. (Úgy tudott megnyúlni a csalódás, a játék-vezetőnek az egyenlő esélyek elvét felborító ítélete, For-tuna csalfasága miatt az az arc, ahogy pilótáké, doku-mentumfilmekben, vadászgépekbe helyezett kamerák felvételén.)
Ugyanezen a találkozón történt, a második félidő vége felé, amikor már igencsak szorított minket az idő, hogy az orrom előtt jobbról betört a tizenhatosra. Fel-rúgták, szerintem tizenegyes volt, de itt most nem az én véleményem a lényeg, hanem az, hogy amikor a játék-vezető továbbot intett, - a védők gyorsan el is tüntették onnan a labdát, mintha soha ott se lett volna, ennél éke-sebb bizonyíték nem is kell arra, hogy igenis volt vaj a fejükön - Ravasz Laci hitetlenkedve felnézett, körbete-kintgetett, aztán feltérdelt, de úgy, hogy abból a feltér-delésből látszott, felállni ő többé nem akar. Térden állva maradt, a két kezét imádkozó pozícióba kulcsolta, arcán ekkor jelent meg a valaha rajta látott legelkeseredettebb kifejezés. Először a bíró után pillantott, – de csak egy röpke másodpercre, a lelkiismeretlen sípmester ugyanis már elnyargalt – aztán bánatának minden keserű csepp-jét a partjelző felé készült zúdítani. Ám mielőtt bármiféle tirádába, ne adj isten cifra káromkodásba belekezdett volna, a partjelző megelőzte, és – ott álltam négy-öt mé-terre, én vagyok hát a fültanú rá - imígyen szólt hozzá: „Laci, ne csináld a cirkuszt, mert ez kiállít.”
(Az MLSZ arra ugyebár odafigyel, hogy a bírókat ne a csapatok által érintett megyékből küldje. Azt vi-szont már józan ítélőképességgel bíró földi halandó nem várhatja el az MLSZ játékvezetői bizottságától, hogy még arra is tekintettel legyen, hogy ki honnan igazol egy-egy NB II-es csapatba. Ezt ellenőrizni emberileg már nem le-hetséges. Márpedig a partjelző mondata ékesen bizo-nyítja, hogy itt bizony valószínűleg földiekről lehet szó. Azaz egy ideális világban már maga a keresztnév hasz-nálata felvetné az összeférhetetlenség kérdését. De ez még hagyján. Hanem az az ez, a partjelzőtől idézett mon-datban! A személytelen névmás egyrészt modortalan ne-veletlenségre vall, talán a főnök iránti kicsinyes bosszú kifejezése is, de a lényege mégis az, hogy a partjelző az előtte fehér szerelésben küzdőt a főnökénél régebbről is-meri, és hogy a játékvezetőhöz képest önmagához min-denképpen közelebb valónak tartja. A „ne csináld a cir-kuszt!” felszólítás pedig arról árulkodik, hogy ez a feke-tébe öltözött, zászlóval a partvonalon fel-alá rohangáló úriember pontosan tudta, hogy most mi következhetne, nyilván látta már a Lacit „csinálni a cirkuszt”, így hát jó-indulatúan az elejét vette az eseményeknek.)
De szíve, az mintha tényleg nem lett volna. A szurkolók közül sokan nem is szerették. Mit nem szeret-ték, ki nem állhatták. Ravasz Laci viszont az a játékos volt, aki igenis zokon vette az alaptalannak vélt kritikát, és képes volt leállni a nézőkkel vitatkozni. Egy Szolnok elleni meccsen a végeredmény 3-3 lett, mi jöttünk föl 3-1-ről. És ez azért nem mindegy. Kétgólos előnyt elszóra-kozni, vagy pedig „bár nem nyert a csapat, de azért nem semmi talpra állás volt az, az utolsó tíz percben,” a kettő között azért több oktávnyi a különbség. (Másnap más-hogy megy a városban a termelés. Vagy - mezőváros esetében – máshogy szánt barázdát az eke, a barackfán máshogy fütyül a fütyülő.) Szóval ezen a meccsen a szo-kása szerint lelketlennek tűnő Ravaszt újfent megtalálták a felháborodott nézők, és elkezdtek neki bekiabálni. Hogy mit áll ott csípőre tett kézzel, hogy miért nem küzd, hajt, harcol - mintha nem ismernék! - meg bom-bázták az összes többi, ilyenkor szokásos szöveggel, va-gyis az idézetteknél lényegesen egyszerűbb felszólító mondatokkal is. Ám azon a meccsen Ravasz Lacinál be-telt a pohár, egyszer csak levette a csípőjéről a kezét, ki-jött az oldalvonalhoz, és felháborodottan hadonászva imígyen replikázott az egyik, a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudó szidalmazónak: „Mit baszogatsz, bazd-meg? Azért jössz ki a meccsre, hogy engem baszogassál? Azért fizeted ki a pénzedet, hogy nekem ugassál?” Na, ilyet még nem láttam, nem hallottam. (Azóta se, egyéb-ként.) Viszont Ravasz Lacit ebben a valóban kétségbeejtő helyzetben én valójában korrektnek és empatikusnak ta-láltam, hiszen keresetlen szavakkal megfogalmazott til-takozásából világossá válik, hogy ő tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szurkoló ezért a meccsért jegyet vál-tott, a verítéke árán megkeresett pénzét adta ki azért, hogy beléphessen a stadionba, hogy megtekinthesse a magyar nemzeti labdarúgó bajnokság másodosztályá-ban a vasárnap tizenhat óra nulla nulla perckor megren-dezésre kerülő összecsapást, és hogy neki, Ravasz Lász-lónak, a Kecskeméti SC igazolt labdarúgójának az íratlan szabályok értelmében kutya kötelessége azért a pénzért nyerni a pályán. Illetve ha nem is nyerni, de legalább megpróbálni nyerni. Hajtani, magát összetörni a győze-lemért. Na szóval ez volt az a meccs, ami a végén aztán 3-3 lett, és valamelyik gól után (csak nem ő szerezte?) Ravasz nem is mulasztotta el visszarohanni a mi szekto-runkhoz, és kajánul kiszólni: „Most ugassá’, bazmeg.”
Hasonló esetnek máskor is fültanúja voltam. Nem sokkal ezután – talán a következő fordulóban? - a Nagykanizsát vertük 5-1-re. Az ilyen nagy különbségű győzelmek ritka aranybetűs lapokként vonulnak be a szurkoló fejében vezetett emlékkönyvbe. (Tán még sza-márfül is kerül a lap sarkára.) Nekem alighanem ez lehe-tett az egyik első ebből a műfajból, legalábbis kellő súlyú ellenféllel szemben. A Jánoshalma elleni ötöst – szeretett megyém déli régiójában élő földijeimtől elnézést kérek, de – nem tudtam ezek közé számítani. Tehát addig az öt-egyig a Népsportot böngészve alkalomadtán irigykedve konstatáltam, hogy lám, vannak olyan, nálunk szeren-csésebb szurkolótáborok, akiknek kijut az a boldogság, hogy a csapatuk szór négyet, akár ötöt is. (Hogy az a Fa-zekas, Bene, Dunai II., Zámbó féle Újpesti Dózsa jobb sorsra érdemes vidéki gárdáknak berámolt akár hetet is, az már nem ment újdonságszámba.) Na de akkor a Nagykanizsa ellen végre egyszer kijutott a jóból. Egé-szen konkrétan az ötödik találatra emlékszem, Mózner lőtt középről, elemi erővel a sarokba, no meg természe-tesen a negyedikre. Az akkor már nagyjából (hisz 3-0 ide) megvert Nagykanizsa (akinek akkor már a Ravasz is betalált) még becsületből ment előre a szépítésért, ha egy gól belátható időn belül összejön, akkor még bármi lehet alapon. Azt nem tudom, hogy Ravasz Lacinak vajon ezen a meccsen sikerült-e újra összeszólalkoznia valame-lyik nézővel, mondjuk null-nullnál, vagy még a Szolnok elleni 3-3 óta volt benne a tüske, de egyszer csak érkezett egy remek ütemű indítás hátulról. Lesről szó sem lehe-tett, hiszen a saját térfelükről indultak a kecskemétiek, nevezetesen Papp és Ravasz. Védőnek se híre, se hamva, szabad volt az út a kapuig, ahol a kapus már szemmel láthatóan a homlokát ráncolva latolgatta, hogy „hát ho-gyan is kezdjek bele[3],” nem mintha nem lenne mindegy. Ő nyilván arra számított, hogy az egyik támadó rávezeti, közben a másik taktikusan áthúzódik a másik oldalra, és amikor ő ráront a labdát vezetőre, akkor a labdát addig vezető elegánsan a mellette futó társhoz passzol, akinek már csak annyi a dolga, hogy az üres kapuba gurítson. De nem a Ravasz, Pap kettős. Csudát! Nem, ők egyszerre nyargaltak a tökéletes indítás után, szó szerint megküz-döttek a labdáért, ugyanis vállal lökték egymást, ebből a mindenkit ledöbbentő testi kontaktusból az egyébként lényegesen gyorsabb Ravasz került ki győztesen, a Pap tán el is esett. A látottak okozta döbbenetben a nézőtér még az ilyenkor szokásos fokozatosan erősödő, a gólnál robbanó ordításban kulmináló morajlásról is megfeled-kezett, közben Ravasz Laci – immáron egyedül - beért a tizenhatoson belülre. A meglepő fejlemények láttán a ka-pus se jött ki, hanem az ötösön kivárt, és Ravasz végül mintegy tíz méterről, jobb oldalról (a Népsportos szak-zsargon szerint a jobbösszekötő helyéről) bombázott a jobb alsó sarokba úgy, hogy a kapus még bele is ért a labdába. (Magyarán: a mi Ravasz Lacink a helyzetet haj-szál híján kihagyta.) Na, akkor aztán azért ahogy ilyen-kor kell, robbant a stadion, a gólöröm közben Ravasz La-ci meg visszaszaladt a mi szektorunk elé, - nem tudom, hogy Pap felkelt-e már a gyepről, és ha igen, akkor ő is üdvözölte-e a gólszerzőt, - és diadalittas gúnyosan, gör-bén álló mutatóujjával a kanizsai kapu felé billegetve új-ra kiszólt a tribünnek ugyanarra a pontjára: „Ott a kettes a hálóban, öreg.” (Én a szám szimbolikáját fel nem fogva értetlenkedtem a konkrét odamutatás miatt: „pedig az elsőt a másik kapuba rúgta.”)
Aztán ez a szezon elején szedett-vedettnek tűnő társaság olyan jó helyen végzett a bajnokságban, hogy újra elkezdtünk bizakodni, lelkesedni, hogy aztán rá egy évre a biztatóan induló ősz után kiábrándító tavaszt pro-dukálva, lélektelen játékkal kiessen. Több lehetőség lett volna a bent maradás kivívására, az utolsó előtti hazai meccs például az előbb emlegetett, de egy évvel később sem túl acélos Nagykanizsa ellen lett egy-egy úgy, hogy Nagy Jani a vége felé kihagyott egy tizenegyest, aztán idegenben már nem emlékszem, mit csináltak, de végül itthon az utolsó fordulóban kikaptak a Kazincbarcikától, akinek minden mindegy volt, 1-2-es állásnál a hazai játé-kosok már majdnem össze is verekedtek. Ott, a pályán. (Közben a másik, biztosnak tekintett kiesőjelölt, a Szek-szárd otthon becsületből hozta a meccsét, aztán - a sereg-ben egy olyan honvéd mesélte, aki kint volt a Szekszárdi Dózsának azon a meccsén, - este nem hittek a fülüknek, hogy a Kecskemét el bírta bukni a hazaiját, és így aztán ők maradtak benn.) Szóval dicstelen véget ért a két évvel ezelőtti nagy bevásárlás, és az NB II-ből kiesve szétszó-ródott a zsoldoshadsereg. (Egy, kettő azért maradt hír-mondónak, például a Nagy Jani, aki később, a Szegedi Dózsa pályán futólag még felbukkan.) És persze Ravasz Laci is hátrahagyta a kecskeméti futball – sajna, de ez van – állóvizén süllyedő hajót.
De mégse ilyen borús hangulatban köszönjünk el hősünktől. Nem, nem lehet még itt, és nem lehet ilyen szomorkás a búcsúzás, és az ellentmondásos hős sze-rencsére nem is ilyen dicstelenül tűnt el végleg a Króni-kás látóköréből. Nem. Még egy utolsó jutalomjáték ki-jutott a Krónikásnak, Békésszentandráson.
Jó négy évvel azután, hogy a Ravasz, Supka, Papp-féle brigád kiesett az NB II-ből, én már javában egyetemre (és ha a kecskeméti csapat sorsolása lehetővé tette, akkor SZEOL-DÉLÉP meccsekre) jártam, miközben a homokvárosban a meccslátogató társadalom újra láz-ban égett, hiszen javában tombolt a Czéh Laci, Tóth Csa-ba korszak.
Az első egyetemi tanév után, nyáron Elzával, aki-vel az egyetem első évében sikerült heves és rámenős udvarlás után összejönni, (ő nem volt teljesen biztos a dologban, mármint a Szécsi Pali féle „két összeillő em-ber” tézis fennállásában, de én végül szívós, és elveszett labdát nem ismerő játékkal végülis kibrusztoltam a part-nerként való megmérettetést) elindultunk egy szokatlan biciklitúrára. Elzáért én a világ végére is elmentem vol-na, és szó szerint el is mentem, hiszen lám, éppen édes-kettesben indulunk népzenei táborba, Nagykállóba, lévén ő él-hal a táncházért, imádja a néptáncot járni is, nézni is, és a dalokat olyan – rock zenét kedvelő fül szá-mára – természetellenesen kitekert hangon kántálni is. De ha ő pécsi, én meg kecskeméti, akkor hogy a csudá-ban kerülünk mi Békésszentandrásra? Nos, az eredeti terv az volt, hogy elindulunk Kecskemétről biciklivel, így kötve össze a kellemetlent a haszontalannal, tehát az Elza számára baljós árnyként fenyegető, csupa rizikó bi-ciklitúrát a részemről nem kevésbé gyanakodva és fenn-tartásokkal várt népzenei táborral.
(A táncház tábortól azért tartottam, mert nem tudtam, hogy mire számítsak ott. És joggal tartottam tő-le, mert értek is nagy meglepetések. Egyebek mellett hogy noha a töltött káposzta olyanugyan, mint nálunk, a töltés is hasonló méretű, (vannak régiók, ahol épphogy eléri egy gombfocijátékos méretét,) abban az anyag is ha-sonló mennyiségű és összetételű, mint otthon, csakhogy paradicsomszószban úsztatják, ahogy mi a töltött papri-kát. Aztán megtanultam, hogy a Piros arany ártalmas az egészségre, mert nátriumbenzoátot tartalmaz. A gyors és meggyőző érvelés előtt különösebb ellenvetés nélkül meghajoltam, ám lelkes lokálpatrióta lévén azóta is ren-díthetetlenül vásárolom a nátrium-benzoátot alkalmazó kecskeméti cég termékeit. Aztán még arra is rá kellett döbbennem, hogy bizony a rock zenével beoltott ember egy fél liter pálinka hatása alatt előbb képes illusztris fő-városi mexikói vendéglőben rendezett karaoke partin holt részegen a Born to be Wild-ot előadni, - megtörtént – mint tíz napos táncház tábor alatt csak egyszer is be-állni a körbe, népi táncolni – nem történt meg.)
Egyszóval a parton fekszünk, Békésszentandrá-son. Akkor még nem tudtuk, hogy Elza másnapra végleg – és nem kényeskedésből - kidől a szokatlan távolsági bringázástól, ami miatt lefújjuk a program túra részét, és inkább betekerünk a nyolc kilométerre levő Szarvasra, ott a vasútállomáson bringát vonatra föl, és irány Debre-cen, onnan Nyíregyháza, ahol éjjel félegy tájban fogunk majd a vonatról leszállni, és egy óra után fogunk a Nyír-ség fővárosából Nagykálló irányába kitekerni, majd holt fáradtan egy útszéli gyümölcsösbe behúzódni, és ott sá-torverés nélkül, hálózsákba bújva, a sátrat takaró gya-nánt magunkra terítve, aludni. (Csalódott moraj.)
De most még csak a békésszentandrási strandon vagyunk, amely a híd másik oldalán horgásztóként is funkcionál. Megy a lassú fürdőzgetés, családias a han-gulat, krónikásban kezd elhatalmasodni a szerelem érze-te mellett a vágy is, amikor egyszer csak délben, miköz-ben valami egészen valószínűtlen szögben zuhantak ránk a nap sugarai, - Afrikában, ott is az Egyenlítő táján tudom így elképzelni, ahol délben nincs is árnyék -, szó-val abban az irdatlan kánikulában, a strandtól egy átla-gosnál nagyobb bedobásnyi távolságra egyszer csak megállt egy busz. Egy focipálya mellett egyébként, de Krónikás a pokoli, embertelen hőség miatt még csak vé-letlenül sem asszociált a buszról a futballpályára. Téve-dett. Ugyanis mire felocsúdott, már kászálódtak is sorjá-ban le a piros fekete szerelésben utazó játékosok. (Nyil-ván az edzőpálya infrastruktúrájában fennálló hiányos-ságok miatt döntöttek úgy, hogy nem civilben jönnek, hanem jobb lesz már az otthoni öltözőben beöltözni.) Krónikás a látvány okozta döbbenetéből még fel sem o-csúdott, amikor egyszer csak egy tisztásról kocogva be-fordult egy másik brigád, szintén szerelésben és stoplis csukában, és mire Krónikás ínyenc módra csettintve el-könyvelte volna magában, hogy ejha, finom kis edző-meccset lesz alkalmunk figyelemmel kísérni a döglesztő hőségben, legalábbis amíg el nem ájulunk, akkor jött a minden eddigit űberelő döbbenet: a buszról legutolsó-ként szállt le egy, az energiájával szemmel láthatóan ta-karékoskodó, ismerős figura, akit a szurkoló akkor is fel-ismerne, ha netán csak pantomim művész által mozga-tott papírmaséból képzett fekete sziluettjét látná fehér fa-lon. Alacsony termet, szolid rocker haj, enyhén ikszbe hajló lábak, igen, ő volt az, Ravasz Laci lépkedett stoplis-ban a többiek mögött. Hogy hány éves volt Kecskemé-ten, és ebből következően ott a strand mellett pontosan milyen életkorban járhatott, azt nem tudtam, de valószí-nű, hogy a piros-feketék közt némelyik a fia is lehetett volna már. Krónikás, miután a legelső sokkból magához tért, kedvtelve elnézegette az élet váratlan ajándékaként ölébe hullott mérkőzést, és elégedetten konstatálta, hogy az emlékezet nem hazudik, hogy csak látszólag túloz, és a Ravasz Lacival kapcsolatos, szegedi kocsmák asztalai mellett liter borok után előkerülő anekdotikus formában előadott történetei mindegyike igenis úgy igaz, ahogy el-hangzott.
Krónikást a sors még azzal is megajándékozta, hogy – tudom, aki e sorokat olvassa, vagyis te, nyájas ol-vasóm, ezt már vonakodsz elhinni, hiszen túl szép, hogy igaz legyen, pedig az - a piros fekete brigád kapott egy tizenegyest, és Ravasz Laci ugyanolyan lezseren és ma-gabiztos magától értetődőséggel értékesített büntetővel lépett le Kónikás életének színpadáról, amilyen határo-zottsággal aztán Elza adta ki később az útját, népzenei táncház táborban tanúsított hősies helytállás ide vagy oda.
Arról már nincs hírem, hogy Ravasz Lacival azó-ta mi lett. Dacos lelkületét és a sztár - mert nekem az volt, szerintem Kecskeméten ő is annak tekintette magát - focisták életútját ismerve bőven benne van a pakliban, hogy valahol Békés megyében, talán éppen Békésen, ahonnan tudomásom szerint származik, „én nem szere-tem a bort, azért pusztítom” alapon agysejtjeinek inten-zív kiirtásába kezdett. A korábbi asztaltársaságait bizo-nyára rég elvadította maga mellől, nem utolsósorban az-zal, hogy a heveny alkoholizálás közben góljainak szá-ma, a felemlegetett szabadrúgások kaputól való távolsá-ga lassan, de biztosan nőtt, pedig a rúgótechnikájának ivócimborák előtt való magasztalása a játékát nem isme-rőnek még akkor is vastagon túlzásnak tűnhet, ha az iga-zat írja le, nem csak a valódit. Természetesen az is benne van a pakliban, hogy semmi nem így alakult, hogy Ra-vasz Laci példás családapaként (vagy akár nagyapaként, hiszen azóta – bármily hihetetlen – mégiscsak elröppent egy huszonötös) éli az életét egy szép nagy kertes ház-ban, néha idézi csak fel a régi szép időket, ez esetben ter-mészetesen ehelyt is elnézést kérek tőle az általam felfes-tett züllöttebb verzióért. Hogy utóbbi, tehát a kertes há-zas alternatíva is benne van a pakliban, arra az utal, hogy azon a bizonyos békésszentandrási strand melletti felkészülési mérkőzésen ő azért – általam ismert előéle-tére rácáfolva - mégis csak „a” nagy öregként viselke-dett. Néha rászólt a csapattárs kissrácokra, hogy „Most lépj ki!”, meg hogy „Rúgd már el, ne pöcsölj!”, meg „Lépj oda neki!”, „Mit csinálsz, tee!”,