HTML

A Szeged fejezet bevezetése, avagy a pacal felkutatása

2009.06.29. 22:52 kismagyarfocilaz

VIII. Szeged

 

„We can climb so high, never gonna die”

(Steppenwolf: Born to be Wild)  [1]

 

Leszerelés után végre elhárult minden akadály, irány Szeged, az egyetem. A szegedi években a foci több, párhuzamos szálon is futott. Krónikás személyesen is művelte a hadseregben az előző fejezetből ismerős, a szárnyait már a laktanyában bontogató kispályás csapatban, emellett szorgalmasan látogatta a Tiszaparti stadiont is, és bőszen járt haza Kecskemétre, elvégre Szeged – bármennyire is otthon érezte a városban és a város pályáin magát, - szóval Szeged azért – ab ovo önéletrajzi adottság -, mégis pusztán a második otthont jelenthette. 

Szegedet megismerni egyetlen nap műve volt egyébként. Még az első egy-két hét valamelyikének végén történt, - a nem szegedi diákok szokásaival eltérő módon Krónikást a vasárnap is rendre Szegeden találta -, hogy Krónikásnak pacalra támadt kedve. Akkor még nem tudatosult benne az az élettani funkciókból levezethető körülmény, hogy az italozásnak és a másnaposságnak olyan egyenes következménye a pacalvágy, ahogy sarokra helyezett, erőből meglőtt tizenegyesnek a gól. Ezzel nem arra célzok, hogy pacalt csak másnaposan akar enni az ember, dehogy. Pacalt mindig akar enni az ember. (Már aki szereti, persze. Hiszen a pacal a legszélsőségesebb műfajok egyike: valaki vagy imádja, vagy ki nem állhatja, harmadik lehetőség nincs.) Tehát nem csak másnaposan keresi, nem csak olyankor óhajtja meg, ha autóban ülve, vagy ráérősen battyogva véletlenül megpillantja a valamelyik étterem elé övön aluli ütéssel felérő módon fekete táblára krétával felvésett (Vigyázat! Fület befogni! Csikorog a kréta!) „Ma pacal” feliratot, hanem mindig. Az viszont élettani tény, hogy másnapossággal terhes napokban a szervezet, ha lehetséges, még a szokásosnál is jobban áhítja, a megszokottnál is nagyobb elszántsággal keresi a marhabendővel való találkozást.

Szóval az egyik vasárnapon – de ez tényleg nagyon az elején, mondom, az első vagy a második hétvégén lehetett, - Krónikás az újszegedi kollégium épületéből kilépve útbaigazítást kért egy járókelőtől, hogy vajon hol találhat pacalt. Hát a Fasorban, érkezett a reflexszerű, határozott válasz, és ez azért jött kapóra a városban még tájékozatlan Krónikásnak, mert a Fasor – mint kiderült - a kollégiumhoz legközelebb eső vendéglő, így a kérdés gyorsan és felesleges cirkalmak nélkül megoldódni látszott. De csak látszott, meg nem oldódott, és ezt Krónikás utólag nem is bánta, hiszen a probléma gyors rendeződése esetén elmaradt volna Szeged városának, tömegközlekedési hálózatának vázlatos, egy nap alatt történő meg- és kiismerése. Szóval a Krónikás fél egy tájban átballagott a Fasor vendéglőbe, az étlapon – pontosabban a falra kihelyezett táblára pingálva – rögtön meg is látta a delikvenst, harminchat forintért, vagyis – (lévén akkoriban tizenhárom forint volt egy csomag Sophianae, a boltban kilenc egy kőbambi, tizenkét forint a literes kóla) – egy kicsit húzósnak találta az árát, de persze csak így, ismeretlenül. Azt követően ugyanis, hogy alkalma nyílt megkóstolni, már tisztában volt azzal, hogy harminchat forint ezért a kényeztetésért voltaképpen jelképes ajándék. Igen ám, de akkor délben hiába foglalt megkönnyebbülten helyet a Fasor asztalánál, kérdésére a rendelésre váró pincér sajnálkozva csóválta a fejét, majd kifejtette, hogy a pacalt csak most tették fel, és az bizony délután öt óránál előbb nem készül el. (Ha rövidebb időtartamot mond, már lehet is gyanút fogni: itt vagy nem tudnak pacalt főzni, vagy át akarják verni a betérőt.) Nem óhajt esetleg valami mást a kedves vendég? Nem, a kedves vendég pacalt óhajt, de ezt ki már nem mondta, inkább udvariasan elköszönt. Így aztán felkerekedtem. Étterem- és helyismeret híján kénytelen voltam utcán kérdezősködni, vadidegeneket leszólítani (felszállsz a hetvenegyesre, elmész a Marx térig, ott átszállsz a… satöbbi, satöbbi.) A sokadik kudarc után végül már magában a sikerrel felkutatott vendéglőben voltam kénytelen a pironkodó pincérnek a kérdést nekiszegezni, hogy mit tudna ajánlani. Nem, nem a készételekre és a frissensültekre gondoltam, hanem arra, hogy nem vagyok szegedi, és ha már önöknél ma sajnálatosan nincs pacal, akkor hol másutt találhatnék. Átérezték a helyzet komolyságát, egyik sem fogta fel arculcsapásnak, hogy voltaképpen riválisokhoz kell útbaigazítania. (Saját, jól felfogott gazdasági érdek akkor még alig létezett, egy éttermet – némi leegyszerűsítő túlzással - akkor zártak be, ha a városi pártbizottság úgy döntött, hogy kiadja a direktívát a Csongrád Megyei Vendéglátóipari Vállalatnak, hogy zárja be.) A legközvetlenebbnek a Felsővárosi vendéglőnek a kor szokásainak megfelelően fehér köpenyt, fekete pantallót viselő ceremóniamestere bizonyult:

- Hát a Mátyásban, az Alsóvárosban. Tudod, hogy hol van? - így az egykedvű pincér.

- Nem - feleli Krónikás, hiszen a megoldás, a cél elérése érdekében, - akárcsak gyóntatószékben vagy pszichiáternél - csakis az őszinteség a célravezető.

- Az Alsóvárosban, a Hunyadi sugárút végén, a város széle felé – hangzott a tájékozódási pontokkal jóindulatúan telizsúfolt, informatív felelet. 

- Aha. És hogy találok én el oda? – folytatja Krónikás a faggatózást, hiszen helyismeret híján ezzel még nincs kint a vízből.

- Semennyire nem ismered Szegedet? – vakarja a fejét a kockás abrosszal terített asztalok higgadt matadora.

- Nem.

- Hú, bazdmeg, akkor nem tudom, hogy tudnám azt én most itt neked elmagyarázni. (De elmagyarázta.)

Egy szó mint száz, azon a délutánon én Szeged belterületének több mint a felét bejártam, az újszegedi Fasorból rajtolva a Tarjánban működő Kék Csillagon át egészen az alsóvárosi Mátyásig, ám pacal sehol nem várt. Az éttermek és a szegedi járókelők mentségére legyen szólva, mindegyik vendéglátóipari egységben azzal szabadkoztak, hogy a helybéliek nem küldtek teljesen rossz helyre, valóban szoktak ők pacallal szolgálni, csak éppen ma nincs. Óhajt esetleg sertéspörköltet vagy cigánymájat? Nem, nem óhajt.

És akkor mivel az utolsó megállónál, az alsóvárosi Mátyásban elkönyvelt fejcsóválás után már elmúlt négy óra, rájöttem, hogy ha én most visszaindulok Újszegedre, a Fasorba, akkor, mire visszaérek, már készen is lesz, hiszen ötre ígérték, hogy megfő. Így aztán felkerekedtem, és vissza is tértem a Fasorba, ahonnan délután háromnegyed egy tájban az egész Szent Grál keresés elindult, és gond egy szál se, kitartásom elnyerte jutalmát, elkészült a pacal, és valami isteni volt, ráadásul többé már engem sem lehetett Szegeden eladni. Mindjárt a másnap, hétfőn rajtoló, az első félévre szóló albérlet felkutatásánál gyakorlati hasznát is vettem az előző napi spontán, alulról kezdeményezett és végrehajtott pacalkutató városfeltérképezésnek. 

Egyébként aki az előadottak alapján azt gondolja, hogy Szegeden csak ennyi helyen van pacal, az nagyon téved. Illetve azt én vezettem szándékom ellenére félre. Ahogy mondtam is, én csak helybéli idegenektől érdeklődve próbáltam felkutatni valamilyen vendéglőt, ahol meg tudom adni a diákélet tempója által elgyötört gyo-mornak, amit követel, de azóta már jól tudom, hogy a rögtönzött zarándoklat során a következő, a vendégeket pacallal gyakorlatilag állandó jelleggel váró, ebből kifolyólag Ma pacal felirat címfestőnél való megrendelésére nem szoruló vendéglátóipari egységek mellett vezetett el a végén a (buddhista tanmesékbe kívánkozó fordulat) kiindulópontba visszavezető utam.

Lássuk, nagyjából abban a sorrendben, ahogy a tájékozatlan Krónikás buszon vagy trolin ülve elhaladhatott mellettük.

Újszegedi Liget söröző. Gigantikus, hangárszerű hodály, a maga nemében Szegeden nem az egyetlen. Designja, belsője a hetvenes éveket idézi. Valahogy úgy néz ki, mint egy szocialista gyáregységnek a bankettől kezdve a zárszámadási vacsorán át a szilveszteri mulatságig az égvilágon mindenféla célra használható nagyterme. (De némi átrendezés után gyártósorokat nem igénylő konzervgyári műszakot is le lehetne itt zavarni.) Hely- és egyéb kapacitásait tekintve olyannyira tiszteletet parancsoló, hogy amikor Föncivel egyszer kitaláltuk, hogy milyen jó poén lenne egyszer beülni valahova, és a pincértől – ohne lacafaca – kapásból hetven kisfröccsöt kikérni, akkor a helyzetből adódó technikai nehézségekkel való tudatos kalkulálás eredményeként eleve a Ligetbe mentünk, gondolván, ott akad pohár elég. Akadt is, négy tálcán hozta ki a hetven kisfröccsöt az egyetemista baromkodáshoz hozzászokott, arra már immunis, az ilyesfajta virtuskodások felett történő meglepődéseken rég túljujott, rutinos pincér. Gyakorlottan egymásra halmozta a tálcákat, egy az eredetinél csak néhány emelettel alacsonyabb, és nem csálén álló Pisai ferdetornyot képezve.

Birka. Az Anna kút közelében működött. Később hallgatott ez az egység a Fekete bárány névre is, ma tudtommal sajnos már nem létezik. Az volt benne a speciális, hogy itt többféle, birkából készült ételt is lehetett fogyasztani. (Itt nehogy véletlenül gyrosra tessék gondolni görögsalátával, egy frászt. Akkoriban ha valahova az lett volna kiírva, hogy Gyros büfé, az ember azt gondolta volna, hogy sajtóhibáról van szó, hogy valami mértéket nem ismerő, munkaidőt nem tisztelő hülye részeg összecserélte az ót meg az ert.) A Krónikás például itt evett életében először birkagulyást, - azaz gulyáslevest, csak éppen birkahúsból -, de szerepeltek az étlapon birkasültek is. De mondom, minden szigorúan olyan kalóriadús verzióban, mintha elfogyasztója egy kiadós alsóvárosi pofozkodásra óhajtana energiatartalékolásilag felkészülni.

Csirke. A Birkától egy sarokra található. Aki itt csirkeragulevest rendelt, annak nem kellett megkérdeznie, hogy de ugye nem abban az abnormálisan miniatűr csészében hozzák, amilyenben később majd a kávét kérnénk, hanem rendes tányérban. Nem hát. Itt egy fél hektós levesestálat helyeztek az asztalra a kedves vendég elé, amiben hús is volt bőven, és a kedves vendég akkor is csak az étlapon szereplő nyolc-tíz forintot volt köteles kiperkálni, ha történetesen az egészet betörölte.

Búza. A Csirkétől egy sarokra működött, a hiva-talos minősítése tán borozó, de mi nevezzük nevén a gyereket: kocsma, melegkonyhával. Alagsori helyiség volt, három lépcsőn kellett alászállni, hogy az ember a söntéshez járulva a sör, vagy a pecsétes terítős asztalhoz lehuppanva a sertéspacal istenének áldozhasson. Egyszer a bácsalmási Pepivel fogyasztottunk itt, úgy mellkas magasságáig egybefüggő ködöt képző, feljebb már csak felszakadozott felhőzetben gomolygó cigarettafüstben, amikor egyszer csak határozott mozdulattal belépett a helyiségbe egy segédmunkás kinézetű (de nem lerobbant, lealázott, hanem büszke, öntudatos) melós, kirittyentve piszokul, öltöny, nyakkendő, csillogó fémfogak, ahogy kell, ám mielőtt az elképedt törzsvendégek közül bárki benyöghette volna, hogy „nézzenek oda, Józsi, hát mi a f---sz van?” (öncenzúra), már húzta is maga után a menyasszonyi ruhában pompázó friss aráját, mögöttük tolongott még idétlenül hat fószer, az újdonsült férj pedig homlokát elégedetlenül ráncolva szimatolt bele a levegőbe, s nyilván alig egy órával a boldogító igen kimondása után a következő kritikának volt kénytelen hangot adni: „A szentségit, füst van.”

(Aki figyelmesen követte az előző három hely leírását, annak feltűnhetett, hogy ez a Birka, Csirke, Búza trió voltaképpen egy pacalfőző kocsma Bermuda-háromszöget képezett, a Szent István tér sarkától a Kossuth Lajos sugárútig húzódót. És bizony, találó ez az ad hoc Bermuda minősítés, hiszen ezeken a helyeken valóban történtek barátnői szempontból titokzatos és megmagyarázhatatlan, utólag is titkot képező és megmagyarázatlan eltűnések.) 

Bárka. Itt sertéspacallal traktálták a betérő vendéget, potom huszonhat forintért. A sertéspacal egyébként majdnem olyan, mint a marha, csak az a különbség a kettő között… Az érthetőség kedvéért most az egyszer ne engedjük el fülünk mellett a pacalt megvetők fitymáló megjegyzését, „gusztustalan, ráadásul úgy néz ki, mint a törülköző,” ne is szálljunk vitába velük, hogy „már miért lenne gusztustalan egy törülköző?”, hanem inkább vegyük át, használjuk fel a hasonlatot, és tegyük a kétféle alapanyag összehasonlításának rögtönzött mértékévé, s így máris megállapíthatjuk, hogy a marha és a sertéspacal között mi a leginkább szembeötlő különbség: az előbbi frotír, az utóbbi meg nem. 

Sárkány. Na, ez egy tőről metszett, igazi legenda. Ha Krónikásnak meglenne még a Zalában ritkán használt - hiszen olyat csak hazautazáskor vagy kimaradáskor hord a katona – tányérsapkája, most a krónikát egy pillanatra félbeszakítva a fejére helyezné, hogy rögtön meg is emelhesse. Legyen elég annyi, hogy Temesi Ferenc Por című, Szegedet az olvasót a kényeztetve feldolgozó szótárának az első kiadása címlapját díszítő festmény éppen a Sárkányt ábrázolja, belülről. Méltán. Egyetemista, főiskolás körben rajongásig szeretett egység volt ez, itt három forint hatvan fillérért is kaphatott bablevest az ágrólszakadt diák. A babgulyásuk is remek volt, (kivéve, amikor nem), kérni se kellett hozzá a cseresznyepaprikát, automatikusan hozták. (Lakiper egyszer a szertartásos paprika beletördelés után vakarta meg a seggén képződött, tán már fel is fakadt pattanást. Aztán persze a délutáni szemináriumon végig úgy fészkelődött, mint akibe áramot vezettek. Tanári szemmel oktatói hevet lohasztó, idegeket borzoló látvány lehetett az irritáció ellen vakarással folytatott elkeseredett küzdelem, de a tanerő meg bírta állni szó nélkül.) Törzsvendégek voltunk itt (is), a pincérek jól ismertek minket, így aztán megtörtént az az eset, hogy amikor egyszer babgulyást kértem a jól ismert pincértől (persze fehér köpeny, fekete pantalló itt is, de – ahogy már említettem - ez akkor az összes, nem első osztályúnak minősített egységre áll), ő fennhangon megismételte ugyan a rendelést, de aztán lehajolt, és a fülembe súgta:

- Nem ajánlom. Egy hetes.

Szóval - a teljesség igénye nélkül - ezek mellett az étlapjukon pacalt is kínáló vendéglátóipari egységek mellett haladt el kutató útján a Szegeden tájékozatlan, aki azonban már nem sokáig maradt tájékozatlan.

 

 


[1] Szabadnak ható, de a lényeget fedő, szándékosan közhelyekbe történő fordításban: A határ a csillagos ég, sose halunk meg!


Szólj hozzá!

Címkék: a szeged fejezet bevezetese avagy a pacal felkutatasa

A bejegyzés trackback címe:

https://pillanatkepekktemeccsek.blog.hu/api/trackback/id/tr431216606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.