HTML

pillanatfelvételek, első csokor

2009.06.29. 22:50 kismagyarfocilaz

Pillanatfelvételek, 2008/2009, KTE meccsek


KTE-FTC


Nem volt egyszerű, sem örömteli. (Egyéb tényezőkről nem is beszélve.) Érzésem szerint a döntetlen megérdemelt. Semmiben nem kerekedtünk felül, semmiben nem maradtunk alul. A kérdés, hogy ez a Ferencváros valójában milyen csapat. Ha - teszem azt - a Lazionak megfelelő játékerőt képvisel, akkor rendben van ez a küzdelmes null-null. Ha viszont igazi NB II-es csapat, - bár igazinak persze, hogy nem az - akkor nem voltunk igazán acélosak. A mérkőzéssel kapcsolatos poént a feleségem - egy másik menüpontban már emlegetett - angol nemzetiségű kollégája szállította a meccs utáni SMS-ében, amelyből nyilvánvaló, hogy tévén megnézte csapatunkat. Aszongya:
"Why did that Hitler faced arsehole book Yannick too? Oira KTE!" (Azaz: miért adott az a Hitler kinézetű 's---fej' a Yannick-nak is sárgát?) Először nem értettem, miféle Hitlerre céloz, aztán amikor hirtelen felrémlett Bede bajuszkája, meg a haja, ott elöl, a homlokán elfésülve, akkor már elröhögtem magam. Persze, a Bede nekünk automatikusan a Bede, de a külföldi huncut és rosszra gondol. Persze, a nem túl hízelgő személyleíráshoz kell nem kis szurkolói rosszindulat, na de hát ő osztotta ki azt a sárgát, és angol barátunk - jól teszi! - a mi irányunkban részrehajló.
No de mindez hagyján, hanem az az Oira KTE! A végén. No, az az igazi gyöngyszem. Mert az autentikus. Így írja le magának egy angol honpolgár a hajrá szót.
(Egyébként végre megvettem neki a sálat. Meze már van.)


Február 5. Beszámoló a 2009-es esztendő első két live élményéről. KTE-Jászberény, KTE-Szolnok. Szakmai jellegű megfigyelések tétele, és messzemenő következtetések levonása. Ahogy edzőmeccs után illik.

Szerda.
Végre kijutottam előkészületi meccsre, még ha csak a második félidőre is. (Tavaly nyáron is voltam egy-két ilyen találkozón, azelőtt viszont az előkészületi mint műfaj csak a fanatizmusilag leglelkesebb gyerekkor-kamaszkor határán játszott. Mezőfi pályán is láttam a Bohácsékat.> Mindegy, friss NB I-es csapathoz megfiatalodott szurkoló jár, akinek kötelessége újra kamasszá válnia, visszanyernie „azt a régi hitét.” És más már nem is kell.)
Kezdjük tehát a szakmával, hiszen – mint majd minden ivarérett magyar férfi - szakértők volnánk. A mérkőzést szakmai szemmel figyelve megállapíthattam, hogy a hazaiaknál megfigyelhető volt néhány pontos, a helyzethez képest szép számú közönséget önkéntelenül is tapsra ragadtató indítás, illetve volt néhány üresbe menő, pontatlan, érthetetlenül elbikázott labda. A KTE játékosai olykor bátran merték egy-egy keresztlabdával a súlypontot áthelyezni, máskor viszont egy-két bátran, a falu túlsó végébe irányzott indításról ember meg nem mondta, hogy melyik embernek szánták.
Van egy-két új játékos, akiket én nem ismertem, ezért aztán megkérdeztem a Devils tábor mellettem álló tagjait, a régi ismerősöket, bajtársakat, hogy kik azok, csakhogy ők sem ismerték őket, mondjuk ez érthető, hiszen éppen attól/azért újak, mert nem ismerjük őket. Ha a közönség tudta volna, hogy kik azok, akkor már nem lennének újak. A messzemenő következtetések rubrikában a vizuális benyomások mellé jegyezzük fel az audio jellegű élményeket is, amelyekben részesültünk. Jó volt hallani, hogy a Savic tényleg tud szerbhorvátul, ugyanakkor a játék hevében a hazai hazaiakkal magyarul is képes megértetni verbálisan is magát; hogy a Csori egy edzőmeccsen is milyen vehemenciával sarkallja jobb teljesítményre a társakat, (értsd: mérgelődik a tökölődés miatt), ahogyan azt is, hogy a fiúk továbbra is tudják egymás kereszt-, bece- illetve vezetéknevét, persze az újakéit leszámítva, bár igaz, ha már tudnák az újak kereszt-, bece- illetve vezetéknevét, akkor azok már nem lennének újak.
Ha belefér, holnap is kinézünk.


Csütörtök.
Tegnap borzasztó rövidnek bizonyult az általam látott egy félidő, így aztán ma már kezdés előtt kint voltam a műfüves pályán. Az első félidő egyenlő erők küzdelmét hozta, a Szolnok ugyanis első osztályú játékkal rukkolt elő, a KTE pedig félelmetes üzembiztossággal működő gépezetként adta elő a catenaccio magasiskoláját. Mellékes szakmai megjegyzésem: megszokhatatlanul lenyűgöző, amikor az ember orra előtt, két méterre csapnak össze a felek a labdáért.
A második félidő elejét aztán megpörgette a csapatunk, és magabiztosan hozta azt az eredményt, amely minden ellenfél ellen tökéletesen megfelel. Egyszer az éppen felszabadító Farkas Pistibe a Miki néven emlegetett szolnoki támadó elég durván beleszállt, de olyannyira, hogy Pista a műfűre is omlott, a közönség pedig kénytelen volt elkezdeni b----gatni a szolnoki csatárt. De aztán hamar lehiggadtak a kedélyek, mert a Farkas Pisti felállt, sőt, a következő mondattal illette a túl vehemens támadót: Miki, te szerencsétlenség, mit csinálsz?
Később Montvai kápráztatott el azzal - amikor az egyébként nagy kedvvel játszó Janika egy kényszerítő kombinációnál nem oda tette a labdát, ahová Monti várta -, hogy visszafelé futás közben nyelvtanárokat megszégyenítő szabatossággal osztotta mindenki Janikáját. „Nem jól csinálod. Nem jól csinálod. Jani, B---meg, te ezt nem csinálod jól.” Erre Janika felkapta a vizet, ám mire összekaptak volna, Koncz Zsolti – akinek a szabadrúgása előtt a vendégkispadról jött a figyelmeztetés: „Vigyázz, a Zsolti jól rúgja!” – vezéregyéniségre valló határozottsággal ugyanakkor empátiával nyugtatta le a feleket. Hogy milyen eredményesen, azt akkor láthattuk, amikor a remek kombináció végén egyenlítő Janikának Monti is tiszta szívből gratulált. Hát, szigorúan szakmai megfigyelésekből és messzemenő következtetésekből egyelőre ennyi, aztán viszlát vasárnap a stadionban, új kispárnán, új esőkabátban, új papírszatyorral a fejünkön.

Utóirat: az iram az oldalvonal mellől öldöklőnek tűnt. Élvezet volt hallgatni egy-egy lendületes elfutás után a szélső lihegését. Székit is láttam, lefújás után egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzá azzal, hogy vele én utoljára egy felejthetetlen májusi éjjelen beszéltem, de ezt aztán elvetettem. (Hiányzott az agyból uszkve öt korsó sör.)

VOJVODINA--KECSKEMÉTI TE
A felkészülés első harmadában járó, a magyar első osztályban újonc csapatunk Újvidéken, Mihajlovic anyaegyesületénél, a volt Jugoszlávia egyszeres bajnokánál, azaz az egyebek mellett a Crevna zvezdát és Partizan Belgrádot maga mögé utasító Vojvodinánál vizitált előkészületi mérkőzésen, és szám szerint ugyanazt az eredményt harcolta ki, amit a legutóbb itt éles kupameccsen a magyar bajnokságban minden évben a bajnoki címért harcba szálló Újpest, illetve csak egy góllal ért el rosszabb eredményt, mint az évente egymilliárd forintból gazdálkodó Debrecen BL előselejtezőn a makedón Rabotnicki vendégeként. Hajrá, KTE


A KTE-Fehérvár Ligakupa meccs amatőr nyelvészi szempontból, avagy kommunikáció, illetve metakommunikáció a gyepen

El kell ismerni, gyorsan felnőtté vált a kecskeméti közönség. Egyrészt NB I-es meccsen vereség vagy döntetlen után sem fütyüli ki a csapatát, a Liga kupát pedig már a harmadik alkalommal megtanulta a helyén kezelni, jelentőségét nem túlbecsülni: a Fehérvár elleni viadalon nem voltunk ötvenen sem, jómagam is csak az utolsó fél órára látogattam ki. Ezt a hatvannegyedik perc táján rögvest meg is bántam, amikor kiderült, hogy tisztán, gyönyörűen hallható minden, ami a játéktéren elhangzik. Most nem is a lábra kapott rúgásokat követő nyögésekre gondolok, hanem egyetlen szólista hangjára, a többi játékos ugyanis nem érzett olyan kényszert, hogy verbálisan is beszálljon az egyébként nem igazán öldöklő küzdelembe. Csak egy. Még két perce sem tartózkodtam a lelátón, amikor már vagy huszadszor ütöttem meg a fülemet a Go!, Go! vezényszó, amely lényegesen sűrűbben hangzott el, mint Amy Winehouse Rehab című számában. Miután levetkőztem elfogódottságomat – hogy mitől voltam elfogódott? Hát mert micsoda égés a hatvanadik percben felcaplatni a tribünre! -, kíváncsian tekingettem, honnan jön ilyen elképesztő sűrűséggel az általam meglehetősen tág fogalomnak ítélt vezényszó. Elég hamar rájöttem, hogy a vendégek kapusa irányítja így csapatát. Hamarosan az is kiderült, hogy a Go! mellett a második legsűrűbb vezényszó a Come on!, amelyeket a leggyakrabban a Misa!, a Visza!, és a Misa, visza vezényszavakkal kombinált. Eleinte nem is tudtam megkülönböztetni, hogy most akkor Misa, vagy visza, de aztán rájöttem, hogy mind a kettő. Mivel a vissza szót rövid esszel ejtette, rögtön rájöttem, hogy szláv, alighanem szerb kapusról van szó. Egyszóval a méla unalomban folyó játékot folyamatosan pettyezték Go, Go! ...Go! Go!, illetve Go, Csobi!, vagy Go, Zsolti!, illetve a Come on! vezényszavak. Hosszú percekig tartott kihüvelyezni, hogy a két vezényszó voltaképpen mit jelent, az élőben elvégzett kutatást csak tovább színesítette, hogy közben elhangzott néhány Brávo! is – sikeres hazaadáskor -, no meg néhány OK – általában sikeres szerelés után. A kutatási eredményt már éppen összegezni készültem, amikor megütötte még a fülemet a Hoppá, s miután ezt is sikerült definiálni, a következőképpen tudnám összefoglalni a fehérvári kapus csapatirányítási módszerét. A Go! jelentése: „Az ellenfelet már a saját térfelén zavarjátok, próbáljátok szerelni!”, illetve „Valaki lépjen már ki rá”! A Come on! jelentése, - ezt főleg akkor használta, amikor a fehérvári térfélen folyt a játék -: „Előbb-utóbb támadjátok meg és szereljétek már a kapunk felé cselezgetőt!” A Hoppá pedig egész egyszerűen arra utasította a labda közelsége által kijelölt illetékest, hogy ugorjon fel fejelni. A mérkőzés vége felé hallottam még néhány kam bék-et is, igen, így, ével. De félreértés ne essék, nem gúnyolni akarom én a fehérvári kapus módszerét, inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy olyan rendkívül bonyolult utasítások azért nem hangzottak el, ezt a taktikai jellegű irányítást egy, a Fehérvár B vagy C csapatáért aggódó, hozzá nem értő kívülálló is elvégezhette volna. (A jó százkilencven magas vendég középhátvéd szintén szláv nyelvcsaládhoz tartozó egyed lehet, egyszer ugyanis így küldte ki a jobbszélsőnkre a balbekjét: „Bolrá!”
A metakommunikáció tárgykörébe tartozik, amikor a fehérvári tízest a félpályánál felgyülemlett bolyból a leshatár mögé jókor előrevágott labdával indították, s ő a rajtnál bizony elengedett a labdával őt indító felé egy bosszús Úúú-!, amelyet magamnak így fordítottam le: „B----eg, hát nem látod, hogy amúgy is indulok? Mi a f---szé’ kell ilyen hosszan tenni a zsugát, itt akarsz megszakítani, egy dögunalmas Liga kupa meccsen, ráadásul mikor három-nullra vezetünk?” De azért derekasan befutotta a labdát, be is adta, más kérdés, hogy az érkezőket megelőzte a lila-fehér védelem.
Egy másik, főleg partjelzőket kapcsiból szidalmazni hajlamos nézők számára tanulságos megfigyelés. A helyzet az előzőhöz hasonló, ezúttal a fehérvári ötös – ez tehát egy a hazai lilák szempontjából lényegesen váratlanabb húzás - készült kilépni a bolyból, s szólt is csapattársának. Imígyen:
- Gyuri!
(Itt most eltelik három másodperc)
- Na!
Na már most ennek azért van jelentősége, mert Gyuri csak a Na! után adta a labdát, az ötös így aztán lesre futott. Amit ott helyben én csodálatra méltónak éreztem, az az az aprócska tény, hogy az ötös milyen remek ütemérzékkel kiáltott, a Na! szócska ugyanis hajszálpontosan jelezte a várt indítás végső határidejét. Tehát a Gyuri-t követő Na! felszólítást valahogy így lehetne szavakba, kerek mondatokba önteni, nyilván az ötös is ezt az utasítást intézte volna Gyurihoz, ha lett volna rá ideje: Gyuri, most tegyed, b----meg, mert ha most indítasz, akkor még nem les, de ha csak egyetlen másodpercet késel, akkor már leintenek.”
De a Gyuri persze késett, úgyhogy a lest be is intették.



KÉT PILLANATFELVÉTEL, HONVÉD - KTE!

A szurkolói buszon - lévén, hogy a torkokat illik előmelegíteni - általában jó húsz kilométerrel a megszokott Alsónémedi kocsma előtt már hallhatóak hátulról kósza bekiabálások, kétségbeesetten könyörögnek emberek lehetőségért, hogy könnyíthessenek magukon, vagyis hogy miután sör testvérből az alkohol fokokat a szervezetbe gondosan betárolták, helyet csináljanak az újabb fokoknak.
Tegnap azonban újítás történt, a korábban megszokott kósza, tétova, rendszertelen rimánkodás váratlanul egységes kórusban fogalmazódott meg: "Ki nem ugrál, behugyozik, hej! Hej! Ki nem ugrál, behugyozik, hej! Hej!

Romeo Mitrovic 1-0-nál ismét alkotott. (Hej, akkor még de boldogok voltunk. Bár az egyenlítés után azért a végén is.) Az első félidő lefújása előtt les miatt jöttünk szabadrúgással a kapunktól olyan harmincöt méterre. A védőjátékosunk várta a labdát, Romeo újfent szöszölt, de rögvest észrevette a szöszölést kiszúró játékvezető sürgető kézmozdulatát, s ismét azonnal maximális segítőkész üzemmódba váltott. Ez azt jelenti, hogy olyan óvatosan, mintha pulykatojást kellene egy kézzel felemelnie, tenyerét ernyővé formálva a labda alá helyezte, s oly óvó szeretettel, elővigyázattal dobta, vagy inkább emelintette fel a levegőbe, mintha a kézbesítendő tárgy valóban tojás lenne, és azt valaki nagyjából tíz méterre igenis elkapni akarná. Ez azt eredményezte, hogy a nem is olyan magasra fellendített labda több, értékes másodpercet is eltöltött a levegőben, kapusunkra ugyanakkor viszont újfent senki sem foghatta rá, hogy nem minden idegszálával arra koncentrál, hogy a játék mielőbb korrekten folytatható legyen.
Ám nem időhúzó bűvésznek akarom én őt beállítani, volt megint egy-két akkora védése, hogy a lelátón térdeink már megrogytak. Amikor például lábbal hárította a labdát egyedül rávezető támadó jobb alsó sarokra tartó bombáját, no meg amikor söprögetőként rontott ki a hazai csatárra, nem vágta fel - tutira piros lett volna, - hanem utána eredt, és az oldalvonalnál becsúszva szerelte.




KTE - Kaposvár 3-4

Önmagunkat azzal tudom vigasztalni: jobb itthon, NB I-esként négyezredmagunkkal kikapni a Kaposvártól, mint teszem azt a Tiszavasvárit alázni, másodosztályban, ötszáz néző előtt. HAJRÁ, KTE!

A mai kedvenc nézői beszólásom:
A túloldalról, ezer kilométerről ívelte át egy kaposvári a labdát, a hatos lelkesen várta, már homorítani kezdett, hogy korrekten sikerüljön lekezelni. A mellettem kettővel álló néző: Pucsíts, hatos! Pucsíts!


/REAC-KTE 0-1,
Pillanatfelvétel Montvairól és Mitrovicról:


Ez a rövid emlékkép a könyv Az a bizonyos kecskeméti aaa… című fejezetét hivatott aláhúzni, azaz nem onnan idézet, hanem annak egyfajta utólagos illusztrációja. (Majd a második kiadásban, stb. stb.)
Szóval történt, hogy Rákospalotán egy mögöttünk (két régi, meccsrejáró baráttal voltam) két sorral feljebb álló kecskeméti szurkoló a második félidő elejétől két embert pécézett ki szurkapiszka céljából, a Montvait és a Mitrovicot. A Montvait már nem is emlékszem, hogy miért, talán mert hogy túl sok labdát sarkaz el a semmibe, az utókor érje be annyival, hogy Montvai adta azt a gólpasszt a Hegedűsnek, amelynek köszönhetően Rákospalotáról (lehet, meg nem is érdemelt) győzelemmel távozhattunk.
Na de a Mitrovic. A negyvenkilencedik perc tájékán szurkolótársam – de legalább ott volt, ezt el kell ismerni - folyamatosan a Mitrovic miatt dühöngött, őt kritizálta. Való igaz, hogy Mitrovic minden egyes kirúgásnál rendkívüli gondossággal bíbelődött, a labda helyét a fűszálak között – éljen az ökotudatosság, DON’T HURT THE FŰSZÁL – megtalálandó. A mögöttem álló szurkoló Mitrovicnak kritikáit amiatt címezte, mert hogy úgy érezte, hogy a bosnyák kapus egy személyben úgy döntött, hogy nekünk jó az iksz, és emiatt húzza ő az időt. Fent nevezett szurkoló egyvalamit nem vett észre, hogy azon gaz REAC a második félidő elején minket gyanúsan beszoríta, és Mitrovic - szerény véleményem szerint – nem nulla nullát őrizendő, hanem a REAC váratlan lendületét megtörendő bíbelődött olyan sokat a fűszálak kímélete érdekében. Tette ezt három percenként. Na már most számoljunk. Ha Mitrovic nem szőrözött volna olyan sokat a labdával, akkor elvégezhette volna azt a kirúgást három helyett két percenként, és akkor annál hamarabb zúdulhatott volna – érthetetlen módon - a REAC újabb akciója a kapunkra, mert hogy – tegyük a szívünkre a kezünket - a második félidő elején a REAC voltaképpen nyomott.
Mitrovic azonban – ismétlem - azért helyezgette olyan akkurátusságában már-már riasztó műgonddal a labdát, hogy a REAC-nak azt a fennálló lendületét megtörje. Sőt, szerény véleményem szerint amennyiben nem null-null lett volna az állás, már rég megkapta volna a sárgát, csakhogy bíró spori úgy érezte, hogy nem időhúzás a cél, merthogy a mi csapatunk az első félidőben jobb volt, tehát a bíró spori se vélte azt, hogy itt most mi időt lennénk húzandók.
Majd miután Hegedűs benyomta egy érintésből azt a szenzációs gólt a jobb alsó sarokba – ezt meg kell ismételnem a mögöttem álló, hogy is mondjam, a Montvainak és Mitrovicnak bizalmat nem szavazó kritikus kedvéért: MONTVAI passzából -, utána Romeo Mitrovic gondosan ügyelt arra, hogy a félidő elején, nulla-nullánál átlagosan harminchét másodpercig tartó kirúgásai az időből s életünkből ezentúl legfeljebb harmincegy másodpercet emésszenek fel, ezáltal sporinak sárga lap felmutatására okot nem adott, bár a sípmester egyszer huszonkilenc és fél másodpercnél a lehető leghatározottabban figyelmeztette, hogy hamarosan előkerül a sárga.
Viszont adódott egy helyzet, amikor egy labdaszedő – hazai, tehát rákospalotai kiscsávó – tévesen dobta be a labdát, miközben Mitrovic egy másik labdával az ötösön megint csak szöszölt, ám amikor észlelte a másik labda jelenlétét, a szöszölést azonnal felfüggesztette, hogy csak azután szöszöljön tovább, miután a felesleges második labda a játékteret elhagyta. E sorok írója csak a labdaszedő gyereket látta, és azonnal hangot adott frissen kelt szorongásának, hogy „de most aztán ne a Mitrovicnak tessék sárgát adni, ha már muszáj, hanem a labdaszedő kisgyereknek.” Ám az egyik barátom rögvest odaszólt nyugtatólag legyintve, hogy amíg e sorok írója a – tényleg töketlen - labdaszedőt gyerek ügyetlenkedése miatt kezdte félteni kapusunkat a sárgalaptól, addig ő Mitrovic és a sípmester gesztusnyelv kommunikációját figyelte, amelyben Mitrovic afféle stréber eminens tanulóként mutatott a labdaszedő kiscsávóra, jelezvén, hogy neki, a kapusnak leghőbb vágya, hogy a mérkőzés a kirendelt játékvezető elvárásainak megfelelően follyék, a bíró spori pedig – meglepő mód - megértően integetett vissza kezével, hogy „jó, persze, látom, ez most nem az ön hibája.”

Akkor már éreztem olyan késztetést, hogy hátra kéne fordulni a Montvait és Mitrovicot kritizáló kecskeméti szurkolóhoz, hogy na, tud a Mitrovic, vagy nem tud?
Aztán a meccs végén, a nyolcvanötödik percben Mitrovic balra vetődve kesztyűjével kitolta a REAC csatárának a tizenegyesét.
És mivel azt követően az egész kecskeméti tábor a Mitrovic nevét skandálta, már nem éreztem olyan késztetést, hogy hátraforduljak.



Beszólás, 2008. ősz eleje

Egy rövidke, 2008. ősze, Széktói-stadion, a város felőli tribün.
- Mit lengetsz, té nyári mikulás?! Milyen színű les?! Té még hülyébb vagy, mint a főnököd, teee.
- Ez tényleg les volt ám.
- Az hát, de ha már itt vagyunk...

 

Szólj hozzá!

Címkék: pillanatfelvételek kte meccseken

A bejegyzés trackback címe:

https://pillanatkepekktemeccsek.blog.hu/api/trackback/id/tr781216599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.