HTML

Vasas-KTE bölcsissel

2009.06.29. 22:55 kismagyarfocilaz

Április 30. Vasas-KTE, bölcsissel

Ki a könyvet ösmeri, annak számára Krónikás állandó dilemmája sem idegen: Lelkiismeretes apa hogy hagyja otthon a családját, a gyermekeit egy nyavalyás fodbal meccs miatt? Ez volt megin’, ezerrel, de aztán kedd délelőtt éreztem: dilemmák ausz, a Vasas meccsre elmegyünk.
Én mentem összeszedni a csapatot oviba és bölcsibe, s a nagyobbikat elkezdtem finoman eképp puhítani: Figyelj csak, apa ma este lehet, hogy nem lesz itthon, mert elmegy meccsre. Erre a kisebbik (három és fél): „Apa, én el akarod veled menni”. Erre kapásból a nagyobbik (hat és fél): „Jaj de jó, ketten leszünk anyával!” (Rögtön elő is adta a Csavard fel a szőnyeget prózában zanzásítva, de stimmelt.) Pár kontrollkérdés a kisebbikhez, hogy de hát Pesten, meg hogy messze van, de hajthatatlan volt, sőt, még azt is kijelentette: „Apa, ne aggódjál, hazafelé csicsikázok.
Anyukájuk már a boltban talált ránk, majdnem kész tények elég állítva, ahol bevásárlás történt. (Persze mind a meccsre menőnek, mind az itthon maradónak fele-fele arányban): Chips, két kis dobozos üdítő, nápolyi (ez csak a kirándulónak), Dörmi mackó. (Figyelem, ennek később még lesz jelentősége!)
Alig másfél óra múlva már az angyalföldi stadion lelátóján üldögéltünk, a kecskeméti tábor közepén, egészen egy percig, amikor a Devils kórusa tőlünk három méterre rázendített, és azonnal láttam a szegénykém rémült arcán, hogy nem is a kórus a sok, hanem a nagydob, úgyhogy a kezdő sípszóra már a kecskeméti tábortól harminc méterre, a kapu mögött üldögéltünk. A tábor egyébként ugyanott állt, ahogy immáron majdnem húsz éve a szegedi, azon a Vasas-Szeged odavágón. (Ezt nem utólag emelem ki, ott akkor is megemlékeztem a régi meccsről.)
Indul a meccs, elég nyugisan, eddig idegenbeli meccsek még csak ennél nehezebben indultak. Aztán amikor Cukic a hálóba csúsztat, az én Góól! kiáltásomtól a drága kislányom sokkal jobban megrémült, mint a kórustól, alig győztem lenyugtatni. Egyébként szurkolgatott ő magától is, legtöbbször a Hajrá Yannick-ot kiabálta, ritkábban a Hajrá hírös várost, nagy néha Hajrá KTE-t is eleresztett. A második gól előtt bosszankodtam, hogy mi a fenének kell fölpörgetni a labdát, az ilyenből már sose lesz semmi, ám mire végigmondtam az okfejtést, valaki már le is fejelte jó helyre a labdát, Janika rástartolt és bevágta, kettő-null ide.
Megy ez, mint a karikacsapás. A szél miatt a picit magam elé ültettem, türelmesen majszolgatta a chips-et.
A harmadik gól elmaradt, pedig a Litsingi amúgy Madjer módra bizony elsarkazta a megdermedt kapus mellett, a forduló gólja lett volna, ha nem pár centire a bal alsó sarok mellett gurul el.
A Vasas még csak nem is veszélyeztetett, nagyon úgy éreztem, hogy ilyen gyenge ellenféllel az idén még nem találkoztunk. (Persze, tudom, nincs pénz Angyalföldön, meg egyebek, de most nem az okok a lényeg, ilyenkor a tribünön csakis a konkrét, az adott helyzet érdekes, a most folyó meccset kell megnyerni.)
A szünetben elballagtunk a bejárathoz, ahol a meccs előtt a beengedőembereknek volt szívük a bölcsis gyermek fél literes, egyébként originálisan lezárt ice teáját elvenni, mondván, hogy majd szünetben jönnünk vissza meginni, mert a tribünre föl nem vihetjük. Mire lementünk érte, az üveg ott volt ugyan, de üresen, és a kislányom igen nagy sírásban tört volna ki, ha nem lett volna nálam egy tartalék kisüdítő. Ezt jólesik azért így leírni, mert bár igaz, hogy a könyv írása során, és az NB I-es bajnokság megnyerése után megbékéltem a múlttal, mintegy kikúráltam magamból a Vasas fóbiát, azért az mégis jól hangzik, hogy a Vasas pályán a bölcsis gyerekek teáját is megdurrantják. Úgyhogy maradjon meg ez így a történelem számára. (Akkor is, ha netán arra járó kecskeméti itta meg. Ennyi rosszmájúság nem hogy belefér, hanem tán kell is.)
A második félidő elején rögtön kihagytunk két helyzetet, és erre a semmiből jött a felelet: jó beadás, és a Sowumni olyan öt vagy tíz méterről üresen érkezve bombaerővel be a léc alá. Na, ekkor kezdtem el a meccs miatt először idegeskedni, mert látszott, hogy ezt nagyon nyerni kéne, és elcseszni pont így lehet, hogy a semmiből felhozzuk az ellenfelet. De aztán hál’Istennek gyorsan alábbhagyott a hazai lendület.
A kislányom az ötvenedik perc táján jelezte, hogy már csak négy darab chips van. Szeretettel bólogattam. (Szépen beosztotta.) Sőt, még tíz percig majszolgatta a maradékot, aztán a hatvanadik percben bejelentette, hogy elfogyott, majd legnagyobb megrökönyödésemre felállt, és azt mondta, hogy akkor mehetünk haza. Egyszerre kapkodtam levegő után és áldottam az apai előrelátást – nem megalapozatlan amúgy, hisz a nagyobbikkal is jártam én otthon meccsekre, tudtam, hogy egy apának muszáj fölszerelkezni – mert előhúzhattam a dörmi mackót, erre már elégedetten bólintott a bölcsi, és engedelmesen visszaült az ölembe. Amikor tíz perc múlva újra bejelentette, hogy most már mehetünk, akkor már hidegvérrel húztam elő a zacskó nápolyit, és elismerő tekintetéből láttam, hogy itt az a veszély már nem fenyeget, hogy a hármas sípszó előtt kell hazamennünk, és majd telefonon tájékozódni, hogy meg nyertük-e azt, amit egyébként meg kellett.
Eközben én már többször bosszankodtam a kecskeméti akcióknál. Mivel úgy éreztem, hogy túl sokat tologatunk, többször fennhangon megjegyeztem, hogy „Gyerekek, néha lőhetek. Ezután néhány gyertyaszerű felszabadító rúgásnál a kislányom nem is mulasztott el figyelmeztetni: Apa, látod? Lőnek.
(Meccs közben a gyereket egyébként se hanyagoltam el. Ha repülő, vagy bármi érdekesség adódott, azonnal mutattam. Azt meg ő vette észre, amikor a második félidő előtt kijöttek a pályára!)
Később amikor a kapusunk egy beadást a levegőből levett, ilyet mondott: Apa, kivetődött a kapus. Namármost a Velmirovics nem vetődött, hanem leszedte a levegőből a labdát, de azért úgy érzem, egy bölcsistől ez így azért nem rossz.
Még nagyobb volt az elképedésem, amikor úgy a hatvanötödik perc táján egyszercsak sziszegett valami gyanúsat. Gyorsan odafordultam, „mit mondtál?” Erre ő: „Ó, baszmeg.” „Jaj, kicsikém, ilyet csak bácsiknak szabad mondani, sőt, azoknak se!” S ezek után tartózkodtam eme mondat használatától, amelyet egyébként általában kibontakozó kecskeméti akciók elhalásánál használtam, utólagos gyanúm szerint.
Telt múlt az idő, helyzetünk már alig, (nápolyi még fél kiló, hála az égnek és az előrelátásnak, lásd még: Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!) aztán ahogy közeledett az utolsó negyedóra, kezdett gyomoridegem lenni, kezdett kísérteni a régi emlék, az a bizonyos szegedi utolsó perc, ráadásul a meccs abban is emlékeztetett a múltra, hogy a Vasas megint az utolsó percben jött rá, hogy ha nem rúg gólt, akkor itt bizony kikap, és akkor tényleg összekapták magukat, és az utolsó percek kezdetek baromira nehezek lenni.
A két perc hosszabbítás is merényletnek (noha jogosnak) tűnt, ám amikor a kilencvenkettedik percben kaptak egy szabadrúgást tizenhat méter egy centiről, úgy éreztem, hiába jó és szép ez a kirándulás a picivel, mégis, valami hihetetlenül elkeseredve mennék haza. (Igazságtalan is lett volna, ha egyenlítenek.) De nem, sorfalról lepattan, Bede meccset lefúj, ünneplés kezdetét veszi.
Az utolsó momentum egy meglepetés. Pacsizni természetesen a picit is odavittem, ez végre egy olyan aktus volt, amikor nyilván azt kapta, amit várt ,és egészen elképedtem, hogy a Savic és a Cukic milyen elképesztő örömmel és széles mosollyal konstatálta a bölcsis generáció jelenlétét is, nagy szeretettel rázogatták a pici kezet. Utána a Janika is, de az már nem meglepő, ő látásból is ismeri a kislányomat.
Hazafelé ígéretével ellentétben nem aludt el, egyszer Dabasnál már azt hittem, sikerült, de akkor megszólalt, hogy „Apa, a Janik ma fehérben volt, nem olyanban, amilyenben te vagy.”
Kecskemét határában pedig kidugtam az ablakon a sálat. Ekkor a pici megszólalt. „Apa, kiviszi a szél a sáladat.” Erre próbáltam győzködni, hogy nem fogja, és hogy nem is véletlenül van kint, én lengetem, ünneplésképpen, de ő csak ragaszkodott hozzá, hogy vegyem be. Sőt, nyilván nem bízott bennem, mert két perc múlva el is kérte, az ölébe tette, akkor nyugodott meg. Amikor a Rolling Rocknál jobb híján a tízes mezemet lobogtatta ki, azt is azonnal kiszúrta: Apa, add ide a pólódat is. És hát így értünk haza, apa kislányával, (utóbbi ölében kabát, sál, mez), későn, de elégedetten.

Szólj hozzá!

Címkék: vasas kte bölcsissel

A bejegyzés trackback címe:

https://pillanatkepekktemeccsek.blog.hu/api/trackback/id/tr161216570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.