HTML

VIII/4. Szegedi Dózsa

2009.06.29. 22:56 kismagyarfocilaz

VIII/4. Szegedi Dózsa

 

„Azok a helyek, amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók, sajnos, mint az évek.” (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában, Swann, Gyergyai Albert fordításában)

 

A SZEOL a szegedi nagycsapat, tehát a SZEOL esetében az egyszerű bajnokikra is (relatíve, persze) tömegek jártak. Ezzel szöges ellentétben állt a Szegedi Dózsa jelenség, legalábbis a nyolcvanas évek végén, amikor Krónikás a Hunyadi téri pályán – a maga számára is majdhogynem észrevétlenül - törzsvendéggé avanzsált.

 

Ha a szurkolói lélek leírásához korábban egyszer már a blaszfémia határát súrolva a hajánál fogva ideráncigáltuk a Kékszakállú hasonlatot, akkor most már maradjunk ennél a hasonlatnál, és nosza, bontsuk ki újra, tekintsünk be még egyszer abba a bizonyos terembe, hátha akad még valami a harmadik ajtó mögött, ami az első bepillantás alkalmával elkerülte a figyelmünket. Tehát most, amikor újra, immáron tüzetesebben nézünk szét Krónikás lelkének a várában, abban a teremben, ahol a labdarúgás szentélyei rejtőznek; azt látjuk, hogy a bevezetőben már felfedezett kecskeméti Városi pálya és Széktói Stadion mögött takarva ugyan, olyannyira, hogy a terembe csak a küszöbről beleső látogatónak elsőre fel sem tűnik; de mégiscsak ott szerénykedik a szegedi Hunyadi téri, a kenyérgyár mellett álló Szegedi Dózsa pálya is.

Ahogy fentebb említettem, a nyolcvanas évek vége felé járunk, a magyar fociból a kiábrándulás kiváltotta tömeges exodus már a kezdetét vette, folyamatban van, ebből fakadóan a tavaly a harmadosztályt toronymagasan nyerő, az idén viszont holtbiztos kiesőjelölt Szegedi Dózsa meccseire már csak százötven, kétszáz néző jár, nekik viszont szinte kivétel nélkül, egytől egyig jutna szerep, szöveg, beszólás Mándy bármelyik pályájának a szélén. Ez a korábban említett százötven, kétszáz néző természetesen a hivatalos verzió. Egyszer a saját fülemmel hallottam, hogy egy régi motoros borízű hangon recsegi – a mondatból kiviláglik, hogy újságíró volt az illető -, hogy „mégse égethetem azzal a Dózsát, hogy hetvenegy fizető néző. A Délmagyarba beírok százötve-net.”[1] És bár illúzióim természetesen nem voltak, tehát sose gondoltam én azt, hogy az a százötven vagy kétszáz konkrétan össze lenne számolva, és hogy ha amennyiben a lejjebb hamarosan említésre kerülő Szegedi Dózsa–KSC meccsen én meg az a másik három kecskeméti szur-koló nem látogatunk ki, akkor az újságban megjelenő nézőszám 196 lenne, dehogy; de azért így, saját füllel hallani a beismerő vallomást, hogy hát imígyen születnek a nézőszámok, hasraütve, ráadásul valóságot kozmetikázandó, ez mégiscsak kiábrándítónak hatott. De térjünk vissza a pályára, az akárhány néző közé.

Az idejáró, tőről metszett, tapasztalt futballrókák természetesen elsősorban meglett korú emberek, de azért nem csak az ő korosztályuk képviselteti itt magát, betéved ide fiatal és középkorú, sőt, gyerek is. (Hajjaj, de még mennyire, de erről majd később). No meg Krónikás is ott áll a kapu mögött, mellette Doksza Kelemen, akit Krónikás az egyetemről, illetve egymás elleni egyetemi bajnokikról is ismert, de akivel igazi beszélgetésbe, valódi kommunikációba eddig még nemigen elegyedett. Itt sem került sor világmegváltó eszmecserékre, főleg magáról a mérkőzésről folyt a diskurzus, de valójában aligha létezik valódibb kommunikáció annál, amit két olyan ember folytat egymással, aki kéthetente ugyanazon a pá-lyán, nagyjából ugyanazon a helyen találkozik egymással anélkül, hogy előtte egyeztetniük kellene.

Hogy egész pontosan hol is álltunk? Hát a kapu mögött, de szó szerint ám, a háló mögött. Vagyis amennyiben a hazai csapat, a Szegedi Dózsa szerez gólt, akkor az orrunk előtt fog kipúposodni a háló, tőlünk két méterre fogja a pórul járt kapus lógó orral kipiszkálni a bogyót. Egyszer lesz egy olyan meccs, amikor a második félidőre ott feledkezünk amögött a kapu mögött, amire az első félidőben hajtottak a hazaiak, de már megint majdnem előreszaladtunk. 

Térjünk még vissza magához a pályához. Hogy miért éppen a kapu mögött? Hát mert a Dózsa pályán két oldalt nincs semmiféle lelátó, ott a néző egész egy-szerűen a pályával egy magasságban áll, pontosabban könyököl a szürke korláton, ami miatt perspektíva tekintetében veszít ugyan – nem lát rá rendesen a küzdőtérre, a túloldalon folyó események elveszítik mélységüket, nem érzi, hogy a túlsó szélen meginduló csatár felé indu-ló védőnek vajon meg kellene-e már kezdeni a becsúszást, vagy még tíz méterre van tőle, és a szereléssel már rég elkésett -, ám nyer is az üzleten, hiszen ha a rövid oldalon, tehát előtte folyik a játék, akkor az orra előtt történnek a százezres stadionban észrevétlen maradó, ám itt a dimenziók töpörödöttsége folytán eredeti jelentőségüket visszanyerő események. Azaz az orra előtt csattannak össze a stoplis csukák, hallani a fejesnél a labda puffanását; ha elég erősen taszítja meg egymást a fejelni fel-ugró két játékos, akkor a mezek súrlódását, az izzadt testek egymásnak csattanását. Aki viszont erről a lehetőségről lemondva mégis legalább egy vagy (de maximum) másfél méter magasság perspektívát akar nyerni, az kénytelen az alapvonal mögé állni. Mi rendszerint ezt tettük.

Nem okozott ez persze komoly dilemmát, a dolog mindig adta magát. Nem kényszerült itt az ember az előbbi érvek tudatos mérlegelése alapján dönteni, hiszen így is, úgy is nyertese volt a sportrendezvénynek, a Sze-gedi Dózsa pályának ugyanis volt egy sajátos, varázslatos, megmagyarázhatatlan hangulata. Bár utóbbi jelző létjogosultságát az egyedülálló hangulat leírás kísérletével rögvest cáfolni is próbálom. Magam is kíváncsian várom, hogy vajon sikerrel-é.

Először is a Dózsa pályán, a kerítésen kívül nem látszottak sem tízemeletesek, sem nagyobb ipari üzemek, egyáltalán semmiféle olyan épület, amit az ötéves tervek ütemezésében a kapitalista világ nyomába eredő, azt hamarosan utolérni, majd megelőzni tervező, az iparosításban lelkesítő jelmondatot és önigazolást találó szocialista tervgazdaság emelt volna önnön dicsősége fennen hirdetése, tervei igazolása és valóra váltása, vagy akár az alattvalójába való lelket öntés céljából. (Leszámítva a nagy víztornyot, de azt már keresnie kell a kekeckedni szándékozó tekintetnek. De minek keresné, minek kekeckedne, amikor éppen hogy pompásan érzi magát az időn kívüliség eme kis szigetében.) Tehát a Szege-di Dózsa pálya – Istenem, remélem, ha ott állnék, ma is ezt látnám, bár tartok tőle, hogy már nem – területén belül álló szemlélődő a kerítésen túli rendezett utcákban nem hivalkodóan sorakozó szerény házakat lát, csupa olyan épületet, amely a huszadik század bármely évtizedében emelkedhetett, tehát akár a század elején is. Egyrészt ez tette – elismerem, teljességében mégiscsak – megmagyarázhatatlan módon időn kívülivé a pályát. 

No meg természetesen maga a rendezvény. Hogy itt csak mintegy ötven, száz fizető néző gyűlik össze, (mármint a Délmagyar szerint, ugyebár, de ezt már tisztáztuk), hogy hamisítatlan, békebeli hangulat uralkodik, és bár a játékosfrizurák a hatvanas éveknél későbbi kort idéznek, semmiképpen sem a nyolcvanas éveket. Azok a bozontok és bajuszok bizony inkább a hetvenes évekről regélnek, s ezáltal ugyan az egész század befogására, reprezentálására alkalmatlanok, ám a hetvenes évekre való vizuális utalással a nyolcvanas évekből mégiscsak kiemelik a pályával együtt magát a lila-fehér csapatot is. Nos, talán úgy tudnám a legegyszerűbben összefoglalni a Szegedi Dózsa pálya varázslatos gráciáját, hogy itt egyszerre volt jelen több évtized. Egyaránt kiemel tehát minket térből és időből is a pályát körülvevő környezet, a szurkolók által teremtett atmoszféra, és a csapat. És ma is tudom, hogy az a báj, ami akkor a Hunyadi teret belengte, nem a közben eltelt húsz év alatt aranyozódott paradicsomira. Nem. Meggyőződésem, hogy ha az emlékezetbe rögzült képet az akkori, nyolcvanas években a pálya szélére – képzeletben persze – kiállított gépi felvevő által megörökített képre rávetítenénk, az eredmény azt mutatná, hogy a Krónikás által lefestett látványt nem nosztalgia aranyozza puritán ártatlanra, nem, az a pálya ott, akkor a nyolcvanas évek végén is pontosan azt a képet mutatta, amit most, itt, a Krónikás fejében, kétezer-nyolc nyarán.

Csak három olyan mérkőzésre emlékszem konkrétan, eredmény szerint is a Dózsa pályáról, amelyről itt – régi sportoldalak átböngészése, tehát kutatómunka elvégzése nélkül – be is tudok számolni, de ebből az első kettő az előbb leírtak szempontjából irreveláns. Hiszen az első mérkőzésen csakis és kizárólag a Szegeden szereplő Kecskeméti SC miatt fáradtam ki a Hunyadi térre, nem érdekelt más, csak a kecskeméti győzelem. Ráadásul tavasz eleje dacára irdatlan hideg lévén a fentiekhez hasonló ínyenc korkóstolás szóba se jöhetett volna, de mondom, a kilátogatás célja eleve nem az időn kívüliségben való lelket andalító megmerítkezés volt – egyebek mellett mert akkor annak a lehetőségét, a potenciált még se fel se fedeztem, - hanem csakis és kizárólag a vágyott kecskeméti diadal személyesen való átélése vezérelt. A KSC esélyesként érkezett, és a papírformát, ha nem is könnyen, de egy-null arányban igazolta. A gólszerző Nagy Jani, Czéh Laci szöglete után, közelről, ejesből. (Aszongya Krónikás az idegenbeli győzelemről, hogy: „ha nem is könnyen”. Na ja, az idegenben aratott könnyű győzelem ritkább, mint a menzán főzött halászlé.)

Ahogy említettem, a második alkalommal is azért vizitáltam a Hunyadi téren, mert kecskeméti társulat érkezett, bár ezúttal nem a büszke, fiatalok kedvence és reménysége KSC, hanem – különösen a szegedi gőgös fel-fuvalkodottságomban aposztrofáltam őket így; az ifjú, aki úgy érzi, hogy az övé a világ, már csak ilyen felületes ítéletei kimondásában – a KSC-s játékostemetőként lenézett KTE. A lényeg, hogy Krónikás akkor még nem járt automatikusan a Dózsa pályára, függetlenül attól, hogy ki a vendég. Nem, másodszor is azért érkezett, mert az újságból előre tudta, hogy szülővárosa csapata teszi itt tiszteletét. Tehát az a meccs még szintén nem a Dózsáról, hanem a vendégről szólt.

Bár az első gólt mi rúgtuk, a Dózsa elhúzott négy-egyre, én meg – aki Józsit is kicsaltam magammal, bár nem volt szükség csábításra, különösebb rábeszélés-re, elég volt neki szólni, jött ő örömmel, elvégre foci-meccsre invitáltam – égtem, mint a Reichstag. Hát kellett ez nekem? A Józsi előtt így lebőgni?

Józsi egyébként szintén a TKBK-ban játszott, ő volt az egyetlen, akit szó szerint leigazoltunk, immáron harmadéves korunkban. Érdekes módon előbb lett szoba-, mint csapattársunk. Bizony, szobatársként már mellettünk szerencsétlenkedett, mint gólyatáboros kezdő, mígnem aztán egyszer lehívtuk magunkkal focizni, ahol elfogultságát levetkőzve oly meggyőző játékkal rukkolt elő, hogy az első grundmeccs után azonnal az orra alá nyomtuk – képletesen – az igazolólapot. Józsi azonban tagadólag ingatta a fejét, hogy kösz srácok, de nem megy, merthogy ő már elígérkezett az ősi riválisunkhoz, a Tuhacsevszkijhoz. Nagy felhördülés követte ezt a bejelentést, majd napokig tartó győzködés. Hiszen Józsi nélkül még csak-csak kibírnánk, (nélküle is működött, eddig is a csapat), no de hogy pont a nagy bölcsész ellenlábast erősítse, pont az ősi ellenségnél szerepeljen, az tűrhetetlen volt. Az ezt követő, napokon át tartó rábeszéléssel vegyes fenyegetőzés végül azzal zárult, hogy ünnepélyesen megígértük neki, hogy az egyetemi bajnokság történetében először jutalékot is kap az aláírásáért, nevezetesen egy rekesz kólát. (Nem csak a sört nyelte ám a brigád! Néha azért tanulni is kellett! Meg totókulcsokon agyalni.) Ez végül hatott. Úgyhogy meg-vettünk egy rekesz literes kólát, ez lett Józsi aláírásának az ára. Ez a mértékegység, a rekesz ugyebár vagy kilenc vagy tizenkét literes üveget takar, már nem emlékszem - az elmémben elraktározott fotókat sajnos hiába próbálom vizualizálni  ezt tisztán már nem látom -, azt viszont ma is tudom, hogy egy liter kóla tizenkét forintba került. A lényeg, hogy tehát betétdíj nélkül vagy száznyolc, vagy száznegyvennégy forintba fájt a tranzakció, de összetartó csapat volt a miénk, zokszó nélkül összedobtuk. Két nap múlva Józsi észrevette, hogy valaki kiemeli az egyik üveget a szekrényéből – mert hogy ő gondosan oda tárazta be a rekesz kólát, hiszen az az övé -, és jókorát húz belőle.

- Héhéhé! Az az én kólám. Amit az átigazolásért kaptam - tiltakozott kétségbeesetten a cselezni is remekül tudó balbekk.

- Jól van, de hát mi vettük, baszki! – ez ellen már nem volt, nem lehetett további ellenvetés.

De térjünk vissza a Hunyadi térre. Már a vége felé járt a meccs, az állás négy-egy, és ahogy mondtam, Józsi előtt égtem rendesen, amikor a KTE rúgott egyet, az eredmény négy-kettőre módosult, aztán kaptunk egy tizenegyest, - te jó ég, ha ezt berúgjuk, négy-három, és amilyen lendületben vagyunk, egyenlítünk -, csakhogy a büntetőt kihagytuk. Ám így is huszáros lett a hajrá, és a vereség ellenére büszke lehettem a kisebbik otthoni csapatra, ugyanakkor képet kaptam egy a meccset vesztett állásban sem feladó, dacos küzdeni tudásról, és valami elkezdett belül mocorogni, de aztán lekushadt, és Krónikás utána gyorsan ráfogta, hogy nem mocorgott ott sem-mi, illetve ha háborgott is ott valami, akkor is lejjebb, jóval a szív alatt, s levonta a szándékosan manipulált tanulságot: ideje lenne már bekapni valahol egy pacalt. 

 

1988. március 27. Szegedi Dózsa – Kecske-méti TE 4-2 (3-1), Szeged, 800 néző, vezette: Var-ga. KTE: Varga – Lipők, Gál, Érsek, Bukó, Nagy (Forgó), Kovács, Boronkai, Horváth, Kis, Vági.

 

Csak a harmadik, itt említésre kerülő mérkőzés olyan, amit már abban az időszakban vívtak, amikor Krónikás már kimerítően ismerte a Hunyadi téri sport-telep labdarúgáson túlmutató adottságait; amikor immáron – ne kerteljünk – avatott műértőként szerelmes volt a Dózsa pályába.  Szegedi Dózsa-Gyula 2-3.

A Dózsa vezet már kettő-egyre, Doksza Kelemen és én jó szokásunk szerint ott álldogálunk a kapu mögött, az első félidőben láttunk két, a gyulai kapuba lőtt gólt, premier plánból; a szünetben nem volt kedvünk átbattyogni a túloldalra, hiszen az állást tekintve könnyen elképzelhető, hogy a Dózsa most már nem erőlteti a támadójátékot, inkább az előny tartására rendezkedik be. (Persze, „Abcúg, közhelyek!”, de hiába, ha futballról van szó, ezt néha nem lehet megállni.) És akkor jött a bojtos sapkás kisfiú. Előttünk az enyhén göndör hajú hálóőr dolgozik rendesen, ahogy minden kapus egyformán derekasan igyekszik tenni a dolgát, akár harmincezres B közép próbálja szakadatlan hangzavarral, fülsiketítő füttykoncerttel akadályozni kötelessége teljesítésében, akár csak a szolnoki ifi csapat kapuját őrzi Kecskeméten, a Széktói Stadion kettes pályáján, nulla néző előtt. De nézzünk csak jobban körül? Biztos nulla néző előtt? Csudát, hiszen ott ül egy öt-hatfős csoport a szolnoki kapu mögött, a nyuszi helyén, a fűben.

Tóth Sanyi a Fémmunkás nevű csapatban védett. Egyszer kicsalta magával kiscsávó Krónikást egy edzés-re. Krónikás el is ment vele egyszer, aztán még kétszer, úgyhogy elmondhatja magáról, hogy járt edzésre a Fém-munkáshoz, bár ez a sportkapcsolat tartósnak a legnagyobb elfogultsággal sem mondható. Hogy miért nem sikerült ott megragadnia? Egyrészt Krónikás akkor két-három évvel alatta volt a Fémmunkás ifi csapata átlagélet-korának, másrészt önbizalmát nem növelte a tény, hogy ahelyett, hogy az első, általa látogatott edzésen a mester felállította volna sorfalba az ificsapatot, és néhány, a ti-zenhatosról kapura nyesett szabadrúgásából leendő Krónikás önmaga által egész jónak tartott rúgótechnikájával megismerkedett volna, inkább arra kérte, hogy dekázzon. Hősünk azonban a dekázással hadilábon állt, a dekázás műfajában átlagolva két és félig jutott, így aztán már a legelső edzésen is csak megalázó epizódszerepek jutottak neki, s másfél hét után nem keserűen, mint inkább rezignált lemondással elhagyta a Fémmunkás csapatát. (Mert nem fogadta magába.) De most még csak a második edzés végén járunk, most kezdődött a kettes pályán a KSC–Szolnok ifimeccs második félideje, az állás null-null, az edző, és még öt-hat játékosa – köztük tehát Krónikás, akit – tudjuk - nem fog villámmal leigazolni az abban a történelmi korszakban behízelgően jól csengő nevet viselő egyesület – letelepedtek a szolnoki kapu mögé. És akkor következett egy váratlan ingyenbemutató, egy olyan értékes oktatófilm – hevenyésszünk neki gyorsan címet is: A kapus szerepe a modern labdarúgásban – hogy utólag azt érzem, a sors szeszélye szurkolót talán éppen azért terelte a tiszavirágéletű Fémmunkás karrier felé, hogy végre testközelből, behatóan megismerkedhessen a hálóőrök munkájával. Mert itt aztán megtörtént minden, élőben, az orra előtt, amit addig csak tévében, vagy a Népsport-Képes Sport-Labdarúgás szentháromság fotóin látott. Először is látott egy kapust istenigazából vetődni. (Ki is tolta az a derék portás a lövés után a labdát, szögletre.) Aztán látta, hogy szögletrúgás előtt, a hosszú saroknál, a kapufa előtt állva – ahogy Tóth Sanyi tanította, de hát Sanyi soha nem tanított olyat, ami ne állta volna ki a gyakorlat próbáját -, a kesztyűjébe köpködve osztotta ki az embereket, s szedte le mintaszerű labdafogással az érkező beadást. A kézből el-végzett kirúgása is fenomenális volt, leendő Krónikás csodálkozva figyelte, hogy miután a kapus döbbenetes erővel felrúgta, az a labda mintha soha nem is akarna lejönni az égből, és az eszével tán tudta, hogy egyszer majd ő is fog ekkorákat rúgni, - ahogy azt is, hogy egy-szer majd munkahelye, autója, kenyere, bora, gyermeke és felesége is lesz, hiszen az az élet rendje - hinni viszont nem igazán hitt benne. Hiszem, ha látom, vágta volna rá egykedvűen a riporteri kérdésre. De felesleges kérdések-kel szerencsére senki nem zargatja, így aztán azt is tisztán látja, hogy most az egyik kék fehér csíkos mezes jó húszról kapura lő, és bár első látásra majdnem középre tart a bomba, de aztán mégis elkezd egy egész kicsit ki-felé tekeredni, nem, nem a pipába, de azért a sarok felé, és a szolnoki ifi hálóőr kénytelen balra dőlve, a levegőben úszás fogalmát épp hogy ki nem merítve, de a végeredményt tekintve mégis elvetődve bal kézzel a lécre tolni a labdát. (Közben lábán az izmok úgy játszanak, ahogy a Labdarúgásbeli fotókon, tehát minden rendben, a fotóriperterek, akárcsak az álmok, anyám, nem hazudnak.) Aztán testközelből hallhattam, ahogy a védelmét irányítja. „Lépj ki rá! Lépj oda neki!” „Nem mehet el!”, „Az az, úgy is van!”, „Nem viszi el! Nem viszi el!”, vagy beadásnál az: ”Enyém!” Vagyis verbálisan is elhangzott ott minden, nem csak a kapufa csattant a bravúr után, de úgy, hogy még ma is hallom. Hogy azon a meccsen ki volt a jobb, ki nem, hogy ki játszott mezőnyfölényben, ki szorult be, arról nem csak most nincs halvány fogalmam se, ott se tudtam volna megmondani, annyira megbabonázott a kapus munkálkodásának a szemem előtt történő kibontakozása, feltárulkozása. A vége felé aztán kapott egy gólt, amiről nem tehetett. És hiába tudtam, hogy itt most ők a vendégek, hiába tudtam, hogy az a szőke göndör, aki megkapta -  nem lesen – azt a remek kiugratást, amelyet követően aztán mintaszerűen rávezette a labdát a kapusra, az én kapusomra, és szintén oktatófilmbe kívánkozó módon elgurította mellette a jobb sarokba, hogy hát az a KSC ifistája, és ez a találat most azt jelenti, hogy a KSC ifi egy-nullra nyert, tehát mostantól egy fokkal jobb hely a világ, én akkor már azt a mosástól inkább szürke mint fekete színű mezben a gólvonal előtt ténykedő kapust szerettem, aki ott akkor, tudtán kívül nekem egy félidő alatt mindent bemutatott, ami számít, ami szóba jöhet, és vele együtt vérzett a szívem, amikor kénytelen volt hátraslattyogni a kapu sarkába, és a tekintetünket kerülve kiszedni onnan a labdát.

De ott tartottunk, hogy a Szegedi Dózsa kettő-egyre vezet, a hazai kapus teszi a dolgát, és ni, ott szalad felénk a fehér bojtos sapkás, négy-ötéves forma kisfiú. És rákezd. A kapusnak. „Úgyis kikaptok, bebee. Apukám is megmondta, hogy úgyis kikaptok. Bebee.” Annyira fals és váratlan és disszonáns és anakronisztikus volt a futballpályán csúfolódó gyermekhang, hogy nem csak a kapus, hanem Doksza Kelemen és az én fejem is belerezzent. Mind a hárman nagyjából egyszerre vettük szem-ügyre a kisfiút, aki ebben a stílusban folytatta: „Úgyis kikaptok, bebee.” „Úgyis kapsz gólt, bebee!” És az a kapus, bár látszott, hogy idegesíti a neki címzett, folyamatos és kitartó csúfolódás, meg sem szólalt. Mondanám, hogy én még most, kétezer-nyolcban, utólag is neki adnám a FIFA fair play díját, csakhogy ácsi! Hol van ez még ahhoz, ami ezután következik! A kisfiú ugyanilyen csúfolódó hangnemben folytatja, és akkor támad a Gyula, vendégrészről jön egy csapnivalóan rossz kapuralövés, a labda kapu közepébe tart, kapuscsemege, mondanánk, csakhogy ácsi! Mi folyik ott? Az enyhén göndörödő hajú kapusunk megfogja ugyan a labdát, ám ideges kezei között az még egyet csusszan, nem nagyot, de ahhoz eleget, hogy pont a hálóig guruljon. 2-2. Mondanám, hogy csalódott moraj, de hát csak mintegy százötven néző legyintett bosszankodva a pálya körül. Mindegy, álljon itt akkor az, hogy százötven néző csalódott moraja. Gól bent, előny oda, szegény kapust szörnyen sajnálom, és ezen a ponton azt még nem állítom, hogy a korábban kapott, gyermeki szájból érkezett, tehát tényezőként komolyan igazából számba nem vehető cukkolás volt a hiba oka, de mire ezt kifejteném, már jön is vissza a bojtos sapkás kisfiú, ide, a közelünkbe, a kapu mögé. „Megmondtam hogy gólt kapsz. Megmondtam, hogy gólt kapsz. Bebee.” „Úgyis kikaptok, úgyis kikaptok, bebee!” És akkor a kapus feje lassan arra fordult, Doksza Kelemen és én már előre megrettenve rezzentünk össze, hogy te jó ég, milyen szexuális tartalmú trágárságot, miféle istenkáromlást fog mindjárt ennek a korosztályától egyébként nem idegen viselkedést tanúsító kisfiúnak a fejéhez vágni. De nem, ő csak – és akkor képzeletben most nyújtom át neki a FIFA fair play díjat, szerintem Sepp Blatter is megtenné, így utólag is, ha a sztori a fülé-be jutna – annyit szólt a benne dúló elfojtott indulatok, önmarcang (ne feledjük, egy potya a számláján) dacára szelíden és kultúráltan, hogy „nem kéne már megkeresned az anyukádat meg az apukádat?” Ám a kisfiú pimaszul hetykén rávágta, hogy ott vannak, és kis kezével már mutatott is a maroknyi, ahogy mondani szokás, mutatóba érkezett gyulai szurkoló felé, és máris folytatta az úgyis kikaptok, úgyis gólt kapsz mondanivalóban összefoglalható mondókáját. Kapusunk lemondóan többé nem szólt hozzá, néha ki-ki nézett a kisfiúra, de mindahányszor fegyelmezetten türtőztette magát. Ám aztán a nyolcvanvalahányadik percben volt a Gyulának még egy támadása, jön a beadás jobbról, egy a védők közé berobbanó majd kétmázsás gyulai vízilónak fejjel sikerül a kapu irányába küldenie, de reménytelenül lassan érkezik az a labda, csemege az, a kapusunk fogja is. Csakhogy hiába volt egy pillanatnyi, látszólagos nyugalmi állapot, amikor fogta ő már a pettyest két kézzel, az csusszan egyet, és a kezei közül pimaszul kibújva hálóba be, kapus a földön úgy marad, kuporog, a fejét fogja, a meccset a bíró két perc múlva lefújja, közönség felháborodva bosszankodva (két ilyen szaros potyagóllal kikapni!) haza, és csak Doksza Kelemen meg én tudjuk, amit tudunk. Hát tessék, íme egy újabb ékes példa arra, miért állítom én notóriusan, hogy nem a nyolcvanezer nézőt vonzó, szuperstadionokban szupergárdák szupergladiátorai által vívott szuper médiabanzájoknál kezdődik, és bizony, nem is ott végződik a labdarúgás. És ha bárki, aki ezeket a sorokat olvasta, valaha találkozik azzal a férfival – mert férfi volt ő, egy igazi hős -, aki azon a meccsen a Szegedi Dózsa kapujában a Gyula ellen két potyagólt kapott, akkor kérem, adja át neki, hogy a Doksza Kelemen meg én mindent tudunk, és hogy kalap le. 

 



[1] A Délmagyarország nevű napilap a kecskeméti, illetve bács-kiskun megyei Petőfi Népe szegedi, illetve csongrád megyei megfelelője.


Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pillanatkepekktemeccsek.blog.hu/api/trackback/id/tr151216553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.