HTML

VIII/2. A Tanárképző, avagy egy kiruccanás Sándorfalvára régi időkben

2009.06.29. 22:54 kismagyarfocilaz

VIII/2. Tanárképző

 

„Egyébként naggyon rögös

az az út a végső diadalig.” [1]

 

Dörmi nemcsak a TKBK kispályás csapatában kergette a lasztit, hanem valódi nagypályás egyesületben, a megyei első osztályú Tanárképző gárdájában is. Így aztán Krónikás néhanapján felkerekedett, hogy azt a brigádot is megtekintse.

Idegenben is. Sándorfalvára is a labdarúgás szeretete vezérelte ki. Pontosabban bocsánat, kedves olvasóm, lám, itt most majdnem botlott az emlékezet. Mert ebben a nagyvárostól alig tíz kilométeres távolságra tett kirándulásban az is szerepet játszott, hogy Lakiper épp azon a héten vásárolt meg a bizományiban, emlékeim szerint ezerötszáz forintért egy Riga márkájú tönkre használt kismotort. (Az eladók a háta mögött biztos cinkosan összeröhögtek, tán még a térdüket is csapkodták, pedig ha Lakipert ismerték volna, tudták volna, hogy az ő esetére, - de a többes szám itt találóbb -, az ő eseteire, kalandjaira nem igaz a népi bölcsesség, miszerint szarba nem lehet szöget verni.) A lényeg, hogy ez a kis túra a futballélmények szerzése mellett a Riga kipróbálását is célozta. Tehát most, az utólagos mérlegelésnél úgy érzem, bőven benne van a pakliban, hogy ezúttal Lakiper volt a felbujtó, hogy ő jött az ötlettel, hogy ugorjunk ki a Dörmiék meccsére Rigával, illetve biciklivel. A projekt hallatán Krónikás kőszívű, önző és gátlástalan módon azonnal kikötötte, hogy az előző esti sörök miatt szédül a feje, így a kiruccanást csakis azzal a feltétellel hajlandó vállalni, ha Lakiper – mézesmadzagként belengetett ígéretének megfelelően – valóban végig beéri a kerékpárral, és a másnapos Krónikás oda és vissza is a Riga motoron pöffeszkedhet. Lakiper tartotta a szavát, így aztán máris ott poroszkál a két magyar-angol szakos, húsz-harminc kilométer per órás sebességgel Szeged határán túl, az alföldi tájban, szigorlatokra, szemináriumokra, referátumokra fütyülve, de a Magyar Népköztársaság éves GDP-jére, a magyar gazdasági külföldi hitelezők felé való eladósodottságára, álláshirdetésekre, karrierlehetőségekre szintúgy fittyet hányva Sándorfalva felé, ahol a kiesés ellen küzdő Dörmiék fognak pályára lépni.

Sándorfalva faluja akkor számomra még szűzföldnek számított, nem úgy a csapat, hiszen az őszi Tanárképző-Sándorfalva meccset láttam, a főiskolások újszegedi pályáján. Az eredményre már nem emlékszem, de Dörmiék valószínűleg kikaphattak, hiszen a Sándorfalva abban az évben éllovas volt, és nem rémlik különösebb meglepetés. Tehát Krónikás kíváncsiságból, Dörmi iránti szolidaritásból, illetve az alsóbb osztályú labdarúgás iránti szeretet által vezérelve kiballagott a Tanárkép-ző pályájára, ahol hazai néző elvétve tette tiszteletét, a nagyvárosba harsány hangzavarral diadalért érkezett vehemenes sándorfalvi különítmény viszont annál nagyobb létszámban biztatta az esélyesség terhe által különösebben nem nyomasztott vendégcsapatot. Gyorsan át is vették az irányítást és felül is kerekedtek. Krónikás próbálta biztatni Dörmiéket, különösen a tévesnek vélt játékvezetői ítéletek borzolták idegeit, amelyeket természetesen nem is hagyott szó nélkül. Hiszen létezik olyan, hogy egy szurkoló egy egész félidőt képes egy mukkanás nélkül végigálldogálni, ám ha a csapatát igazságta-lanság éri, azt már a világ legbéketűrőbb, legszófukarabb, legintroveltáltabb alkatú nézője sem hagyhatja szó nélkül. Ahogy Krónikás sem, ott, a Tanárképző pályáján. Már süvölti is: „Annak a hatosnak meg miért nem adtál sárgát, b---meg!” Aztán a meccs lement, Krónikás meg szépen lassan odabattyogott az öltöző elé, hogy Dörmit megvárja, hogy aztán együtt indulhassanak el valamelyik kocsmába, csapolt kőbányai sörök mellett a mérkőzést kivesézni, az – egyébként előre bekalkulált – vereségre búfelejtőt inni, az esti terveket véglegesíteni. („JATE klub? Esetleg ma dobjunk nagyot, és legyen a Tiszagyöngye diszkó?”) Egyszóval Krónikás magától az előbb látott meccstől gondolatban már rég el is szakadt, amikor az öltözőből egyszer csak egy a puszta megjelenésével tekintélyt parancsoló, falusi kántorra emlékeztető, rémisztően nagy termetű, negyven és ötven közötti úr lépett ki, az ujját dorgálóan feléje billegette, és – lám, találó hasonlat az a falusi kántor – érces hangon ráreccsent: „Magával meg nem tegeződünk.” Krónikást kiverte a víz, nem is annyira megijedt, mint inkább égett, mint a rongy, és ez életre megjegyezte az aranyszabályt: tömegben, több ezres B középben lehet következmények nélkül anyázni, szavak, kifejezések közt nem válogató, nyomdafesték tűrőképességnek fittyet hányó, bátor, alpári kritikusnak lenni, de alsóbb osztályú rangadón nem árt észnél lenni, és úgy fordulni embertársa-inkhoz, ahogy mondjuk a buszon a mellette ülővel beszélne az ember, különben akkora sallert akaszthatunk le, hogy az öltözőnek a fizikai retorzióra helyeslően bólogató fala adja a másikat.

Ezzel a tapasztalattal a tarsolyomban látogattam ki a Tanárképző másik idegenbeli meccsére, a Móravárosi Kinizsi ellen. (Amely a szó szoros értelmében derbinek számít ugyan, hiszen két egyazon városban székelő gárda csap össze, ám el kell ismernem, ez a megyei első osztályban megrendezésre kerülő találkozó effajta felhanggal csekély mértékben bírt.) És bár a meccs alatt többször is hangosan elengedtem egy-egy szerényebb Hajrá Tanárképzőt, az előző bekezdésben is leírtak miatt itt már bölcsen tartózkodtam a játékvezető működésének hangos véleményezésétől, illetve a hazaiakhoz köthető bármely egyéb tényező pocskondiázásától is. Előbbit aztán megtették a hazaiak. Vehemens volt ám a sarki kocsmából kitódult maroknyi lokálpatrióta, hiszen jóllehet csak a szó konkrét értelében derbi ez, ők azért – alsóvárosiság oblige alapon - mindenképpen azt akarták látni, hogy „ezök a röndös, alsóvárosi gyerökök mögverik ezöket a mindönhunnan ideszalajtott,” túl városiasnak, azaz elkényeztetett úrigyerek bagázsnak ható, szedett-vedett brigádot. A hazaiaknak – többségben lévén – tehát nem kellett önmegtartóztatást tanúsí-taniuk sem a já-tékvezető, sem az ellenfél pocskondiázása terén. Így történhetett, hogy Krónikás a saját fülével hallotta, - igen, ezzel a kettővel, ami azon a fejen van, amelynek a tulaj-donosa most is buzgón klimpírozik a számítógép billentyűzetén – amint a kétségbeesett, égbekiáltó igazságtalanság miatti gyötrelmet sejtető „Mennyié vöttétök mög a bírót?” kispad felé vetett költői kérdésre a padról hátra forduló cserejátékostól kapásból érkezett a mindenkit váratlanul érő riposzt: „Két matekkönyvért”.

Na ja. Krónikás – Dörmi révén bennfentes lévén – ismerte a csapat anyagi lehetőségeit, amit anyagi lehetőségnek nevezni is túlzás. Eme állítás illusztrálására legyen elég annyi, hogy a gárda mindegyik idény során egy, azaz egy alkalommal vehetett igénybe egy autóbuszt, az összes többi meccsre saját költségükön utaztak. Hogy aztán a KGST országaiban legyártott különböző személygépkocsikkal, avagy Volánnal vagy MÁV-val tették meg a rájuk váró utat, az már rajtuk állt. Így aztán azt az egyszeri busz lehetőséget mindig a legtávolabbi túrára használták fel, amely az idén Székkutas lesz, de erre most borítsunk fátylat, a Tanárképzőt szállító busszal a Szentes előtti elágazásnál egy későbbi fejezetben futólag még találkozunk.

De röpüljünk gyorsan vissza Sándorfalvára, hiszen hőseink időközben kiértek, és már le is esett az álluk. Akkor ugyanis már mindketten azt hitték, - ifjúi elbizakodottság, oh! -, hogy alkohollal kapcsolatban legalábbis egy darabig nem lehet nekik újat mutatni. Hiszen azon frissiben szereltek le, és ez nem csak azt jelenti, hogy leszerelés után igyekeztek pótolni az alkoholtartalmú italok fogyasztása terén felgyülemlett jelentős elmaradást, (a hadsereg után még az is belehúz egy kicsit, aki korábban nem kultiválta az italozást), hanem arra is, hogy a laktanyájuk elsőlépcsős lévén, abban a katonai objektumban korrekt szeszes italhoz hozzájutni képtelenség volt, így az alkoholfogyasztás minden létező módszerét megtapasztalhatták, aftershave-től (ebben nem ők a ludasok!), a mosóbenzinen át a denaturált szeszig. (Utóbbival kapcsolatban be kellett ismerniük egy közösen lefolytatott kísérlet végén a lesújtó kudarcot: a denaturált szeszt semmilyen ízesítéssel meginni nem lehet. Ráadásul ha elég sokáig kísérleteznek a feljavításával, utána már a konzervmelegítőben se gyullad meg a kék színű folyadék, és akkor az árva, átfázott honvédnak nem elég, hogy berúgnia nem sikerült, mindennek a tetejébe még a rakott káposztát is hidegen kénytelen kivájkálni a konzervdobozból.) Szóval amikor már éppen elhitték volna, hogy már mindent láttak, itt, a sándorfalvi pálya szélén azzal kellett szembesülniük, hogy az oldalvonal mentén húzódó nézők kezében nem sörös, nem borosüvegek, még csak nem is demizsonok, hanem literes pálinkásüvegek járják táncukat. (Kínálgatni nem kínálgatták egymást a derék dél-alföldiek, minek, hiszen nyilván mindenki a „Józsinál” főzette le az anyagot.) „Puff neki, komám, na erre varrjál gombot!” - pislogott egymásra meghökkenten a két nagyvárosból kitévedt. A mérkőzés eredményét sajnos már nem őrzi a memória, azt viszont annál inkább, hogy Krónikás azon a sándor-falvi meccsen ráfaragott a mérkőzés előtt tanúsított kőszívűségére. Lakiper ugyanis a szünetben bejelentette, hogy „no, most akkor megiszok három korsó sört. Van itt egy jó kis kocsma, a pálya mellett, két forinttal olcsóbban mérik a csapolt kőbambit, mint Szegeden.” Két forint! A csapolt sör ára akkor a szegedi kocsmákban tíz és tizenkét forint közt ingadozott, erre Lakiper itt korsónként két forintot meg fog spórolni, és ha hármat iszik, akkor egyenesen hatot? Hat forintot spórol sörön, amikor a Fasorban harminchat forint a pacal? Krónikás rádöbbent: igaz a mondás, hogy az Isten nem ver bottal. Kellett neki csökönyösen kötnie az ebet a karóhoz, íme, hamar visszaütött az előre kialkudott privilégium. Aztán azzal vigasztalódott, hogy végülis még mindig fáj a feje, tehát nem is esne igazán jól az a sör. (Csak az a háromszor két forint, csak azt tudná feledni…) Sőt, a sándorfalvi kirándulás után otthon, a kolesz melletti presszóban sokkal jobban is fog esni az a hűsítő, pihentető sö-röcske. Csak arról feledkezett meg, hogy vasárnap van, és ilyenkor a legbajosabb ivócimborát találni. Amikor tehát hazaértek, Lakiper, mint aki jól végezte dolgát – mert hiszen jól is végezte: oda-vissza kitekert kerékpárral Sán-dorfalvára, közben megbizonyosodott arról, hogy a Riga segédmotoros kerékpárja működik, és megivott három korsó sört, s azon keresett hat forintot, - ledőlt az ágyára, s szemmel láthatóan készült befordulni, a fal felé. Krónikás, miután senki mást nem talált, mégiscsak hozzá fordult kétségbeesetten, hogy de hát nem ugrunk le egy-két sörre? Lakiper mozgásán már látszott, hogy ez azon ritka esték egyike, amikor nincs az az Isten, ami őt innen kirángathatná, amikor hat lóval se lehet elvonszolni még egy sörre, a kérdés hallatán elégedettségét csak pillanatra megzavart értetlenséggel csóválta a fejét, majd megjegyezte, hogy „de hát már megvolt az egy-két sör, sőt, a három is, ráadásul hét hatvanért. Ki is bringáztam magam, asszem, én eltészem magam holnapra. Na, csá.”

Most, hogy hőseink – az egyik elégedetten, a másik irigységtől pukkadozva – lassan nyugovóra térnek, lássuk a medvét, a magasabb szintű, NB I-et célzó szegedi klubot, irány a Tiszaparti stadion.

 

 

 


[1] Dörmi véleménye a KTE bajnoki esélyeiről 2007. szeptember 24-én, de ez a mondat egyben az előző alfejezet elé biggyesz-tett AC/DC sor tökéletes fordítása is, még ha Dörmi nem is annak szánta. A két gyé természetesen nem elírás, hanem sti-lisztikai eszköz.


Szólj hozzá!

Címkék: viii/2. kiruccanás sándorfalvára

A bejegyzés trackback címe:

https://pillanatkepekktemeccsek.blog.hu/api/trackback/id/tr891216608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása