kis magyar fociláz-maga a könyv

VIII/ 3. SZEOL-DÉLÉP SE, Szeged SC, az egyszerűség kedvéért: SZEOL

„Sárgul már a kukoricaszár,

Ugye, babám, mi egymásé leszünk már”

(Traditional, arranged by 3+2)

No persze, „irány a Tiszaparti stadion”. Adja magát az iránymutató csatakiáltás, velős és hangzatos, való igaz, csakhogy - a világ ilyet még nem látott -, a csatakiáltásban megjelölt irány utóbb tévesnek bizonyult. Szép számú társaság kerekedett ugyanis fel az újszegedi kollégiumban egy napsütéses, kora őszi vasárnap délután – persze Krónikás volt a fölbujtó, de a többieket sem kellett sokáig győzködnie, hamar lelkes követőkre talált, - hogy végre megtekintsék az NB I-ből frissen kiesett, oda nyilván haladéktalanul visszajutni szándékozó szegedi nagycsapatot. Csak azt nem tudták, hogy a legendás SZEOL AK éppen abban az évben változtatta a nevét SZEOL-DÉLÉP SE-re, miután fuzionált a szintén szegedi DÉLÉP-pel, és ha már egyszer építőipari céggel történt a fúzió, akkor nevezett építőipari cég rögvest neki is esett a Tiszaparti-stadion felújításának. Ennek a felújításnak a nyomait később Krónikás ha agyonverték volna, se bírta volna felfedezni, de azt azért a nemlétező bajusza alatt leszögezte magában, hogy ha ez most fel van újítva, akkor a korábbi, fel nem újított állapotában még építőiparhoz és stadion designhoz egy fikarcnyit se konyító szemmel is haladéktalanul rászorulhatott a felújításra. No, mindegy, a lényeg, hogy megkezdték a felújítást, és az átmeneti időszakra hevenyészve felhúztak egy betonkaréjt Újszegeden – egy DÉLÉP-nek az meg se kottyan -, már majdnem Szőregen, de azért még Szegeden, a Derkovits fasor végén. Így aztán a Marx tér felé tartva, a Bartók Béla téri kocsmában tudta csak meg a lelkes, szalonspicces, ám hamarosan még lelkesebb, merthogy egyre kapatosabb kompánia, hogy helyesen tette, hogy órákkal a kezdés előtt elindult a stadionba, az irány ugyanis téves, és éppen hogy visszafelé kell majd haladni, arra, amerről jöttek, Újszegedre. A lendületben ez hajszálnyi törést sem okozott, hiszen egyébként sem a meccsre biztosan időben kiérést garantálandó indultak ők el olyan korán, hanem mert a mérkőzés megtekintését kollektív sörözéssel terveztek egybekötni. Folyt is a sör, utóbb már a bor is, szurkolónak ott nyílt alkalma megismerkedni egy új fröccs mértékegységgel: a régről ismert kisfröccs, nagyfröccs, hosszú lépés, házmester kollekció a bivalyossal bővült. A bivalyos négy deci bor egy deci szóda, egyetlen helyen láttam az itallapra „hivatalosan” is kipingálva, onnan tudom, hogy a bivalyos becenév egészen pontosan a bivalykorty terminus technicust takarja. (Mit mondjak, van benne valami.)

A vendég a Debreceni Kinizsi volt. Az ellenfélből név szerint csak egy játékosra emlékszem biztosan: a kapuban Vadon állt. És ha már ilyen vidám a kollégiumi különítmény, és miért ne maradna továbbra is az, hiszen kezükben ott lötyög a literes kólásüvegekben a bor javára hét-három arányban kevert VBK (vörös boros kóla[1]), akkor a lúd legyen kövér, tegyük érdekesebbé a szituációt, és mivel úgysem ismerjük sem ezt, sem azt a csapatot, és kívülálló lévén az esélytelenebb sikere nagyobb sikerélményt nyújt, míg az esélyes diadala szinte semmit - részemről ez amúgy a foci minden szintjén érvényes - , hát akkor rajta, biztassuk a vendégcsapatot. És kisvártatva mind a hazai közönség, mind az idegenbe kiscsapat lévén rendszeresen szurkolók nélkül elbumlizó vendégek meglepetve hallották a lelkes kórust: Hajrá, hajrá Debreceni Kinizsi! És ez így ment, végig, közben nem egy, a váratlan disszonáns hang által felbosszantott hazai néző jegyezte meg, hogy az a lötty az üvegekben aligha kóla, némelyik tapasztaltabb alkalmi tippelő még a keverési arányra is ráhibázott. A Szeged szerezte meg a vezetést, de lelkesedésünket ez nem törte le, biztattuk tovább a vendégcsapatot, rendületlenül. S láss csodát, egyszer csak egyenlített a Kinizsi. Látványos gólöröm, fieszta az elsőéves egyetemista kontingensben. Aztán végül érvényesült a papírforma, úgy is, hogy a Szeged nyert kettő-egyre, és úgy is, hogy a palackok kiürítése után teljesen elázott a társaság, olyannyira, hogy egyik tagja az egyik szögletzászlót is megdurrantotta, és végül gyalog indultak vissza a kollégiumba, hogy aztán útközben még feleseljenek a szegedi szurkolótábor szintén gyalogosan hazafelé tartó, az utca másik oldaláról be-beszólogató kisebb csoportjaival. Így ez a nap Krónikás emlékezetében úgy zárul, hogy a túloldalon, immáron a Víztoronynál a győzelem ellenére általunk felbosszantva bandukoló szegedi fiatalok szájából elhangzik az utolsó, a vitapartnert erkölcsileg végleg megsemmisítő érv: „Még a szögletzászlót is elhoztátok, parasztok.”

Aztán jött a Kazincbarcika, Krónikás arra a meccsre már egyedül látogatott ki. Elkezdte szokni a miliőt, elkezdte megismerni a szegedi csapatban szereplő arcokat, a harmadik alkalommal pedig már azon kapta magát, hogy – az első hévből, a társaság okozta „keressük a poénokat” alapállásból jövő vendégnek szurkolással felhagyva - nekik drukkol. Megszoktam és megszerettem őket. Egyébként véleményem szerint szurkolásra hajlamos egyed szinte bármelyik csapatot képes megszeretni, elég hozzá őket zsinórban háromszor látnia. (Ez a jelenség persze vegyesboltokra, újságosokra, meg minden egyéb faktorra igaz, például idegen tájegységben, nyaraláskor.) Ismerőssé válnak a fejek, az arcok, a frizurák; az ember elkezdi megszokni, hogy ki merre mozog, elkezdi érteni, hogy kinek, mit, miért kiabálnak a hazai szurkolók, tudja már, hogy kit fognak egész meccsen szidni, illetve dicsérni, melyik két-három játékos a nagy, kikezdhetetlen kedvenc, akiknek hovatovább szinte mindent megbocsátanak, és kik azok, akik a lelküket is kitehetik a pályán, csodát is tehetnek, elég egyetlen rossz labdakezelés, és azonnal felzúdul a kakofonikus, megannyi, a maga útját járó szólista károgásából összeálló kórus, mely kórus mondandójának a lényege úgy foglalható össze, hogy az a semmirekellő senkiházi, aki egész mecsen semmit se csinál, nyilván csak azért öltheti magára a közönség arcul csapásával felérő fricskaként a kék-fekete szerelést, mert rokona a mesternek, akinek mellesleg egyéb taktikai kérdésekben is tudnának számtalan hasznos tanáccsal szolgálni. 

Szóval hamarosan már én is elégedetten konstatáltam, hogy a Szélpál hibátlanul vezényli a megbízható reteszként működő védelmet, tudtam már, hogy a labda a Kőhalminál rossz helyen nem lehet, lő is, cselez is, irányít is, indít is, és (nomen est omen) olyan kőkeményen szerel, ahogy a KSC-ben Mohovics, de hát a Mohovics-nak ez a specialitása, a Kőhalminak viszont csak az egyik mesteri fokon művelt eszköze a széles taktikai repertoár-ból. (Ez a Kőhalmi, ez vajon az lenne? A volt csepeli Kőhalmi? A csuda tudja. Van egy amerikai mondás, mely szerint ha valami úgy néz ki, mint a kacsa, ha úgy jár, mint a kacsa, és úgy hápog, mint a kacsa, akkor az kacsa. Ha ezt a mondást erre a konkrét esetre alkalmazzuk, akkor a tétel úgy hangzik, hogy ha ez a fickó úgy néz ki, mint a volt csepeli Kőhalmi, úgy fut, mint a volt csepeli Kőhalmi, úgy lő, mint a volt csepeli Kőhalmi, akkor ez a volt csepeli Kőhalmi.) Már nem furcsállta, hogy a Kőhalmihoz hasonló erényeket felvonultató (plusz a pontrúgások: veszélyes szögletek, szabadrúgások léc alá, bal, jobb sarokba, ahova éppen köll), hozzá hasonló stílusban, csak több, már-már latinos eleganciával futballozó Gruborovics mennyivel magasabb, mint azon az MTK csapatképen, amit évekkel ezelőtt egyszer a Labdarúgásból kivágott. (Abba az MTK-ba alig-alig, szinte csak csereként fért be, most meg tessék, kiderül, hogy mekkora ász! Mellesleg, te jószagú atyaúristen! Mekkora csapat lehetett az az MTK, ha ez a mi Grubónk nem fért be oda?) Már tudta, hogy Takó a középpályán robotoló, a labdákat összeszedő, tipikus elnyűhetetlen középpályás, (mellette épp besüvölti egy szurkoló, miután egy arcátlan vendégjátékos Takót megrúgni merészelte: „Takszi, nyomjá lé neki égy alsóvárosit.”), a haja meg úgy áll, hogy bármely színházban fazonigazítás nélkül azonnal beugorhatna Hamlet szerepébe. A frizurája, de még az arca is olyannyira hamletes, hogy a kék-fekete szerelést sem kéne levennie, a színházlátogató közönség nem érezne anakronizmust. És Krónikás akkorra már azt is megtanulta, hogy a beadásokkal a Kun Lajos fejét előbb-utóbb megtalálják, márpedig ha Kun Lajos fejét megtalálják, akkor előbb-utóbb vezetni fog a SZEOL-DÉLÉP SE.

Szóval Krónikás egy idő után megszerette a csapatot. És biztató is volt az a gárda, bíztunk mi a feljutás-ban abban az évben is, aztán a következőben is, aztán a rákövetkezőben is, (akkor én már csak távolból, mert a KSC sorsolása egybeesett a SZEOL-éval, és engem ilyenkor Kecskemétre szólított a kötelesség, a szív), hiába. (Én lettem volna a balszerencsét hozó negatív kabala? Ha igen, akkor büszkén jelenthetem ki, hogy ez a tétel az idén megdőlt. De ne szaladjunk előre, hol van az még!)

Volt olyan év, hogy az első fordulóban úgy kezdtek, hogy SZEOL–Ganz MÁVAG 8-0. Na, ez a beszéd, örvendezett minden szegedi szurkoló, így kell odacsapni (elsőre egy csúnyább igét írtam ide, de javítottam) az asztalra, így kezd egy bajnokaspiráns. Így mindjárt az elején megláthassa bárki, aki rá kíváncsi, hogy nem lehet a SZEOL-DÉLÉP-pel, nem lehet a SZEOL-DÉLÉP-pel kikúkorícázni. Az idén nincs vita, hogy kié lesz a feljutás. Erre egy hét múlva, a második fordulóban Szolnokon rögtön kikapnak kettő-nullra, és máris csak gólkülönbséggel előzik valamelyik örök középszer honvéd csapatot, amely két két csillagos, dögunalmas nulla-nullával abszolválta az első két fordulót. Szóval Krónikás meg is szerette a csapatot, látta is sokszor játszani, reménykedett is mindig, ahogy kell, de aztán a végére soha nem lett belőle feljutás.

Ebbe az időszakba beleesett két kupaesemény is, az elsőt talán jóindulatú túlzás nélkül is nevezhetjük kupamenetelésnek. Alsóbb osztályú, tehát nem NB I-es csapat szurkolója a Magyar Kupa (akkor még Magyar Népköztársasági Kupa) küzdelmeire általában akkor kezd odafigyelni, ha csapata útjába a kisebb helységek csapatainak a sikeres kiverése után egy nagyvad kerül. (A lelkes, játékerőben szerényebb színvonalat képviselő, egyazon megyéből ellenfélül kapott falusi csapatok ellen szurkolni nem illik. Nem elegáns.) Így aztán a kupamenetelés emlékfonalát Krónikás is ott veszi fel, amikor a SZEOL immáron a tizenhat között, a nyolc közé jutásért harcolhatott a Zalaegerszeggel. A meccsre novemberben került sor, délben félegy, vagy félkettőkor, még mindig kint az újszegedi Délép pályán. Dörmivel termé-szetesen csapot-papot s Csokonai szemináriumot hátrahagyva rohantunk ki. (Az volt az a nem utolsósorban arról is nevezetes nap, amikor pacal volt a menzán. Poén szintjén korábban is sokszor elhangzott, hogy „pacal van a menzán”, bár mindannyian éreztük, hogy ez azért annyira erőltetett poén, mint ha valaki azzal ugratná a többieket, hogy másnap reggeltől diákigazolvány bemutatása ellenében mindenütt ingyen adják a sört; de azon a napon, láss csodát: tényleg pacal volt a menzán.) Egygólos győzelemmel, vérbeli kupacsatában továbbjutott a Szeged, aztán a nyolc között szerencséjük volt, a bajnokságban a SZEOL vetélytársát jelentő Egert leszámítva a mezőnyben állva maradt egyetlen alsóbb osztályút, a harmadik ligás MÁV DAC-ot jutatta a kegyes sorsolás. Ez azt jelentette, hogy bár idegenbe kellett utazniuk, de alsóbb osztályú ellenfélhez, és hozták is a meccset. És akkor egyszer csak ott volt a négy között a kék-fekete alakulat, ellenfélül a Vasast kapta, a másik ágon meg az Eger (mert hogy ők is állva maradtak) a Fradit. Talán megbocsátható vétek az ábrándozásnak nevetséges, de némi empatikus belegondolás után érthető szintje, hogy a vérmesebb szegedi és egri szurkolók már egy NB II-es, SZEOL-DÉLÉP-Eger kupadöntőt kezdtek vizionálni. Persze, vizionálni bármit lehet. A Hogyan csajozzunk című szakkönyvben szerepel a kitétel, hogy amikor a szülőknek mutatja be az embert a hölgy, akivel jár, akkor szabad, sőt, ajánlatos olyan mondatokat elejteni, hogy azon gondolkodom, hogy jogász leszek. Ennek a szülők rendkívülien örülnek, megnyugodnak, hogy a drága kislányuk jó kezekben van, és az ifjú harcos sem hazudott, hiszen gondolkodni mindenen lehet.

Szóval jött a Vasas, tán február végén. Ezt a mecs-cset valami okból kifolyólag a Tiszaparti stadionban rendezték, a kettes pályán[2], és a szegedi szurkolók körében ekkor már határozottan tapasztalhatóak voltak hőemelkedésre utaló jelek. Ám sajnos csak az első félidő közepéig, amikor váratlanul megjött a lázat csillapító hideg zuhany. Akkor ugyanis a hamisítatlan rangadóhangulatban a magát egyébként jól tartó, vitézül küzdő Szeged védője, Balázs egyszer csak – nem is vészhelyzetben – váratlanul hazaadott, miközben a kapusunk pont a tizenhatos vonala táján kószált, tán éppen a labdáért jött, és az ívelten – a világ nem látott még ilyet amúgy – hazaadott labda felette behullott az üresen hagyott kapuba, és a mérkőzés onnantól már semmi jót nem ígért, csakis sírást és fogak csikorgatását. És valóban olyan jellegzetesen, elkeserítően alföldies volt az egész, hogy itt vagyunk, lelkesedünk, küzdünk, jók vagyunk, aztán mégis mi visszük be magunknak az első megrendítő erejű ütést, mi magunk segítjük meg az eleve esélyesebb ellenfelet, hogy még csak nehéz dolga se legyen, hogy még csak meg se kelljen szenvednie a döntőbe jutásért. 4-0 lett a vége a vendégek javára. Krónikást természetesen az sem vigasztalta, hogy a második félidőben a szegedi kapu mögött állva néhány méterről konstatálhatta, hogy Kovács István a régen a Labdarúgásból annyiszor lemásolt, tehát betéve ismert felhőfejessel küldi, bombaerővel a szegedi léc alá a labdát.

Aztán egy vagy két évvel később következett szintén télben, dermesztő hidegben még egy kupadélután, a tizenhat között várta első osztályú ellenfelét mind a két szegedi brigád. Az akkor harmadik ligás Szegedi Dózsa egykor kezdett a Hunyadi téren a Rába ellen, az első osztályba akkor is csak ácsingózó SZEOL még négykor várta a Tiszapartiban az Újpesti Dózsát. Dörmivel ki is vonultunk, ahogy kell. (Ahogy már utaltam rá, iszonyú hideg volt, tehát nem kis teljesítmény volt kétszer kilencven percet végigállni, közte egy bumlizás a Hunyadi térről a Tiszaparti-stadionba, a mélyhűtőket szégyenben hagyó villamoson, trolin.) Ám a mérkőzések nem melegítették fel a lelkesedni próbálót, mind a két csapat viszonylag simán kapott ki egyaránt egy-nullra. Ráadásul Krónikás a hideg ellen, a hangulat javítása végett közösen megvásárolt egy üveg Sztolicsnaja vodkát már a Dózsa pályán elejtette, és hiába volt a húszcentis hó, az egy vasdarabra esett, úgyhogy rögtön össze is tört. A veszteség miatti szentségelés helyett elkezdtük kapkodni befelé a havat, legalább egy kicsit próbálván menteni a lélekmelegítőnek szánt italból, ha már papírformát borító, váratlan hazai győzelem, vagy legalább egy átmenetileg sikerrel kecsegtető gól ezt nem tette meg.

Aztán nyolcvankilencben végre ha bajnok nem is lett a SZEOL, mégiscsak eljutott legalább az osztályozóig. Addig a bizonyos Vasas-Szeged párosításig. 

Mindenki, aki személyesen kint volt a stadionban és a helyszínen látta azt az osztályozót, azóta is nem mindennapi mérkőzésről beszél. Illetve szinte már nem is mérkőzésről beszél. És valóban, mintha több lett volna, mint sportesemény. A meccsen látottak ugyanis nem függetleníthetők a külső körülményektől, a fejekben – meglehet, önkényesen - képződött, s a visszavágón látottak által csak felerősített benyomás túl könnyen azonosítható az akkor az országban fennálló konstellációval. Rendszerváltás kellős közepén járunk, a tekintetben, hogy mi lesz, nem tudunk még semmit, csak reménykedünk, hogy azért majd mégiscsak jó lesz, jobb lesz ez; akkor nem tudjuk még, hogy nekünk itt most forradalmat kellene csinálnunk, a hogyan kellett volna tekintetében csak utólag leszünk majd okosak. A jelen akkor arról szólt, hogy odafönt, a fejünk felett tárgyalnak szépen, békésen, mi meg, nép, reménykedünk, hogy jobb lesz, de tudni nem tudunk semmit. De azért biztos, ami biztos, az osztrákoknál megvásárolt Goranje hűtő a háztartásban már be van tárazva.

És akkor itt van ez a szegedi csapat, amelyik öt éve küzd a felutásért, és az idén végre tényleg jók, és ezt nem is egyszer bizonyították már, nem utolsósorban a Vasas elleni odavágón is, amelyen az angyalföldiek szereztek vezetést Pecha góljával. Krónikás személyesen is jelen volt, így a saját bőrén tapasztalta, hogy a meccs nézői, szurkolói szemszögből a létező legrosszabb fajta, abban az értelemben, hogy Krónikás életében először tartott komolyan attól, hogy egy sportrendezvényen még képes, és rosszul lesz az idegességtől. (Másodszor a Szeged–Csepel röplabdadöntőn érez majd ilyet, ahol kettő-nullás hazai vezetés után kettő-kettőre följönnek a fővárosiak, és a döntő játszmában lesz majd tizennégy-tizennégy is, hajaj. De aztán végül Újszegeden lesz utcabál.) Ám az idő előrehaladtával a Szeged egyre inkább felbátorodik, látszik, hogy nem szeretné egy újabb bekapott góllal a maga számára reménytelenné tenni a visszavágót, sőt, egy idő után kijelenthetjük, hogy egyenlíteni próbál, a vége felé pedig már-már pimaszul, sakk-matt helyzetet teremtve egyenlítenek is: az egyik szegedi balról, az alapvonal mellől gurítja el a kapus mellett a labdát, társa pedig az üres kapuba passzol, tisztára, mint a grundon.

És akkor a visszavágón telt ház, az újságok szerint húszezer néző. És elkezdődik a meccs, és mi az idegenben szerzett góllal ugyebár eleve előnyben vagyunk, de bármekkora is volt a szánk a jól sikerült odavágó óta, most már újra meg vagyunk illetődve, be vagyunk tojva. Félve kérdezgetjük egymástól, hogy tényleg sikerülhet? Az ellenfél, a Vasas vajon mivel rukkol elő? Biztos akkora nyomás alá helyeznek minket, ami alatt előbb utóbb összeroppanunk. És láss csodát, azzal a megdöbbentő húzással állnak elő, hogy nem rukkolnak elő semmivel. Nem csinálnak az égvilágon semmit. Krónikás, miközben az összes barátjával egyetemben a tribünön tombol, el is csodálkozik – pontosabban nem csak ő, hanem majdnem mindenki -, hogy de hát mit képzelnek, mire várnak ezek? Nem is támadnak? Nem csinálnak semmit? De akkor hogy képzelik a bent maradást? És a tribünről is szinte tapinthatóan sugárzott a vendégcsapat egész lényéből ez a valami majd úgyis történik, valami majd csak segít rajtunk, megoldja helyettünk hangulat. Miközben pont ekkor volt abból már mindenkinek elege. Nem csak a labdarúgásban. Ezzel volt torkig az is, aki a rendszerváltás nyertese lesz, az is, aki nem, ezzel a valami úgyis majd történik, valami majd úgyis lesz, valahogy majd megoldódik, majd elintéződik helyettünk hozzáál-lással. (Persze ha Kun Lajos ott a hetvenötödik perc táján a helyzetét berúgja, akkor látványos és csúfos lett volna a Pató Pál hozzáállás bukása. De Kun Lajos kihagyta.) És még ma is látom, hogy a Komjáti volt az első, aki a nyolcvanadik perc táján elkezdte egy kicsit csipkedni magát, mint akiben kétely látszana megfogalmazódni, hogy és mi van, ha mégse történik semmi? A többi vendégjátékos csak a nyolcvannyolcadik perc környékén kezdett észbe kapni, hogy hé, hát mi ez itt, nem ez volt megbeszélve! Hát létezik, hogy nem történik semmi? Hogy nem segít meg minket a sors? És az növelte – bár-mennyire is túlzónak hat, ideírom a jelzőt – gigantikus tragédiává azt a szegedi estét, hogy Szabó Gyula egy perccel a rendes játékidő letelte előtti kezezésével tényleg megtörtént az a valami. Bekövetkezett a rajtuk kívülálló, tőlük független esemény, (na jó, elismerem, a labdát azért be is kellett adni), tényleg megsegítette őket a sors, és a tehetetlen húszezer azt látta, hogy mint ahogy eddig már tízezer alkalommal, most tízezeregyedszer is megint annak lett igaza, aki a sült galambot várta. Na, hát ez az érzet volt az, amit olyan nehéz volt elviselni ott akkor, a stadionban is, utána éjjel is, aztán még napokig, aztán még hetekig, aztán évekig. Mert a nem a bírótól, hanem a kezezése révén Szabó Gyulától ajándékba kapott tizen-egyest aztán persze lazán értékesítette az akkor már Bel-giumba eladott Szabadi. És a játékvezető, Németh Lajos éppen vitette volna vissza a labdát, újrakezdéshez, hi-szen olyan jó egy perc hosszabbítás még kijárt volna, amikor futólag kipillantott a Tápé felőli tribün felé, és döbbenten látta meg a kerítésen átugráló, feléje özönleni készülő tömeget, („mint az őrült, ki letépte láncát”), úgy-hogy inkább riadtan rögvest lefújta a mecscset, hogy lé-lekszakadva rohanjon az öltözőbe, az irháját mentendő.

Korrekt ítéletet hozott, Szabó Gyula tényleg kezezett (láttam), mégis azt mondtuk akkor, ott, és azt mondom most is, tizenkilenc év múltán, hogy nem kellett volna észrevenni. Németh Lajos lelkiismerete természetesen joggal tiszta, viszont Krónikás is joggal érzett az ezredforduló táján elégtételt, amikor az újságban azt a rövidhírt olvasta, hogy Németh Lajos mintegy tizenkét év után visszamerészkedett Szegedre, - nyilván azt hitte, hogy már minden rendben, fátyol borítva, ahogy mife-lénk szokás -, viszont szegedi részről őt meglátni, felismerni, és a városból immáron örökre elzavarni pillanatok műve volt.

Végezetül még annyit, hogy amennyiben Krónikás, - mivel az emlékezés hatására bizony szemmel láthatóan elragadták az érzelmek, az indulatok -, valakiben azt a benyomást keltette, hogy az osztályozóra vonatkozó szereposztás tekintetében a Szeged SC volt a rendszerváltás kellős közepén egy személyben a Fidesz, a KDNP, a Kisgazdapárt, az MDF, az MSZDP, az SZDSZ, a Vasas pedig az MSZMP illetve az MSZP, meg a társadalmi szervezetek (azaz: Hazafias Népfront, szakszervezetek, satöbbi), azt Krónikás a bevallott részrehajlásából fakadóan, nem szándékosan félrevezette. Nem, Krónikás csak a szegedi közönségben kialakult benyomást próbálta érzékeltetni, amely lehet ugyan a tényeknek nem megfelelő, hamis, szubjektív percepció, ám mégis tény, hiszen az a meccs éppen ezért olyan eleven, ma is indulatokat kavaró emlék.

A Szeged-Vasas osztályozót követően olyan mérhetetlen volt a csalódás, hogy utána a SZEOL sorsát alig-alig követtem, legfeljebb az újságban – ha véletlenül a kezembe került - rápillantottam az aktuális meccsük eredményére. Aztán a rákövetkező bajnokságot végre nyerték, - nem is emlékszem olyan meccsre, amin kint lettem volna, - és bejutottak az NB I-be. Pont akkorra, amikor engem újra várt -  most már nem csak a kétheten-te sorra kerülő hazai meccsekkel – szülővárosom.

Bár az időrendet tekintve itt bőven át fogunk csúszni a következő fejezetbe, a SZEOL fejezetét most már zárjuk le, ezel a lendülettel, hiszen a szegedi korszak egyébként is hamarosan lezárul. (Azt a szegedi foci szempontjából szörnyű ráadás korszakot, a kilencvenes évek közepe táján, amikor a bajnokság közben csőd miatt feladták a küzdelmet, én már – a klub és az emlékeim iránti tiszteletből is – nem tárgyalom.)

Naszóval, kilencvenegyben azért még rengeteget jártam vissza Szegedre, az átmenetileg még ott maradó barátokkal bulizgatni is. (Hiszen Kecskeméten nem volt kivel, öt év alatt egy mezőváros társadalmi szövetéből ki lehet szakadni rendesen.) És ezeket az alkalmakat persze igyekeztem NB I-es meccsekkel összekötni, ha már egyszer annyit vártam rájuk. Úgyhogy hét vagy nyolc igazi első osztályú Szeged meccset végre mégiscsak láttam, csakhogy akkor már én nem voltam igazi szegedi lakos. Jó pillanatok azért voltak, az első fordulóban tán az újonctárs Volánt verték, aztán ikszeltek Siófokon, aztán itthon verték a Békéscsabát, három-egyre, aztán az Üllői úton kaptak ki három-egyre. Almanachokból, könyvtári újságokból összeszedhetném az eredményeket, de minek. Az utolsón is kint voltam, a Rába ETO-val játszott a SZEOL, kellett volna a gólkülönbség, de nagyon, lett is négy-egy, de még egy kellett volna, és akkor nem a Szeged, hanem a Vasas kényszerült volna osztályozóra. De az ötödik találat nem született meg, így hát még egyszer, újfent osztályozó, az ellenfél a Diósgyőr, na, arra még egyszer, utoljára lejövök.

(Kezdjük a végén: Osztályozó az NB I-ért. Első mérkőzés: Szeged–DVTK 1-2, visszavágó Miskolcon: DVTK–Szeged 1-1.)

Az odavágón, a szegedi hazain tekintélyes számú piros-fehér zászlós diósgyőri szurkoló jelent meg – rájuk visszatérünk még az Új Honfoglalás fejezetben. Buzdí-tották is a csapatukat derekasan, ahogy persze mi is a Szegedet, de ilyen esetben azért az alulról érkező osztályozós lélektani előnnyel bír, hiszen ők felfelé, dicsőségre törnek, a bentmaradásért küzdő pedig a dolog lényegét tekintve mégiscsak pótvizsgázik, tehát a lelki feltételek, a morális alapállás nem azonos. (Talán valójában ez volt az, ami a Vasason látszott? Még az is lehet.) Mentek a vendégek részéről a szokásos rigmusok, közülük az egyik furcsasága, érthetetlensége miatt máig itt cseng a fülemben: amikor egyszer csak felbőszülve nekiálltak azt skandálni, hogy Szvisztun, Szvisztun, csakhogy tisztán akkor én ott ezt nem hallottam, tisztán kivenni nem tudtam.  (Ráadásul egyébként nem is Szvisztun, hanem Szviszton.) Akkor ott, a lelátó másik feléből csak az í meg a rövid u szűrődött át, meg beazonosíthatatlan mássalhangzók baljós susogása, de a névre, amely a hangok furcsa zúgásából képződött, mégiscsak ráismerni véltem, és értetlenül csodálkoztam: Kit hívnak ezek segítségül? Krisztust? A körítés egy futballmérkőzés lévén felettébb hihetetlenül hatott, hogy pont a keresztény vallás alapí-tója lenne a szóban forgó, a harchoz – eposzi megoldás – segítségül hívott felsőbb hatalom, volt is bennem szkepszis bőven, bár az, hogy valamiféle megváltóhoz fohászkodnak, a kórus áhítatából nyilvánvaló volt, és a helyzet fontosságát tekintve sem tűnt túlzásnak. Aztán kiderült, hogy nem hiába fohászkodtak (mondom, csak utólag tudom, Szvisztonhoz), mert bár vezettünk egy-nullra, az a Szviszton bizony bekötényezte a Bodgánt, és a kötény után levitte a labdát az alapvonalig, az alapvonal és a tizenhatos találkozásától beadta, ott érkezett vagy három piros mezes, az egyik be is fejelte a léc alá, ahogy kell, aztán rúgtak még egyet, és a SZEOL-nak annyi. A legnagyobb lelki sokkot egyébként az a kötény okozta. Bog-dánt (Bogeszt, akit évekkel ezelőtt a Pénzügyőr színeiben láttam, még kiscsávóként, a Pasaréti úton, idegenben) én addig életemben átjátszva nem láttam. Megkerülve igen, aljasul, a szélsőhátvéd töketlensége, figyelmetlensége, vagy bűnös hanyagsága miatt hátba támadva is; de személyesen őrajta az én szemem láttára még nem mentek át. Itt viszont most bekötőzték, márpedig ha egyszer Bogdánt bekötőzték, akkor hiába csak egy-egy még az állás, (mondom, egyébként se sokáig annyi az már), hiába a miskolci visszavágó, (ami egy-egy lett amúgy) akkor ennek annyi, itt már nincs mire számítani, itt már nincs miben reménykedni, itt véget ért egy fejezet. És véget is ért, mert a szegedi emlékek lezárása, a szegedi vonal elvarrása után új fejezet kezdődik, új honfoglalással, de előtte vár még ránk egy tündérmesébe illő, szentimentális kirándulás.